Emlék és varázslat

Irodalmi újság

Ez már történelem? Kérdezem magamtól, mint Karinthy Imruskája, „A világ legbutább gyereke” az anyukájától, amikor a dombra felért: „Most fönt va-gy…o…ok? ” Talán nem is volt olyan buta. Lehet, csak biztos akart lenni abban, hogy magasabbra már nem juthat. Vagy egyszerűen csupán elfogta a félelem, hogy föntről majd le is kell jutnia. Mert lefelé mindig nehezebb, félelmetesebb az út. Akár dombról, akár fáról, vagy éppen az életről van szó. Letekintve éveimnek „dombjáról”, tudom, már lefelé lépegetek. És számot kell adnom az engem kérdezőknek, mit láttam a domb túloldalán, vagy éppen a legtetején (bárcsak tudtam volna, valakitől én is megkérdeztem volna, mikor, hol volt a „fönt”, ahonnan szétnézhettem.

 

Találkozásom a verssel és a versmondással – tudatosan – akkor kezdődött, amikor 1954 őszén Pozsonyba kerültem a kereskedelmi szakközépiskolába. Az ország minden tájáról verbuválódott akkor az iskola magyar tagozata, előttünk már két évfolyam tanulói. Ők is, mi is idősebbek a kor szerint egy-egy osztályba valóknál. Akkor így volt ez minden, épp hogy megnyílt magyar iskolában. A háború és a nemzetiségi kirekesztettség évei miatt sokan három-négy éves lemaradással ültek a padokba. Óriási tudásbeli különbségekkel, még nagyobb tájékozatlansággal. Az első félévben egyetlen élő kapcsolatunk az iskolával a magyartanárnőnk, Mussoni Emma volt. Mivel szlovákul, mi, faluról fölkerültek, egyáltalán nem tudtunk. Belé kapaszkodtunk, rá hallgattunk. Én különösen. Hamar bevallottam neki, hogy hónom alatt két könyvvel, Ady összes verseivel és Móricz „Légy jó mindhalálig”-jával a hónom alatt érkeztem. (Ne vesszen a feledésbe az sem, hogy a szállásunkon, az iskolán kívül állandó szülőpótló figyelem kísért bennünket. A pozsonyi magyar családok, Oszvald Pista bácsiék, Sebők Károly és felesége, Icuka, Krauszék – két nagyszerű versmondó lányukkal, Máriával és Julival később szívesen mentem együtt a fellépésekre -, Vargáék, s mind-mind, akik túlélték a magyarüldözést, vagy a koncentrációs táborokat, deportálásokat, vigyáztak ránk. Megkérdezték, milyen a kosztunk, hogyan férnek meg velünk a szlovákok az iskolában egy folyosón, a diákszálláson egy tanulóteremben, vagy a szomszédos szobákban. Aggódtak értünk, mert bizony, sokan nem bírták az iramot, legtöbben a szlovákot tanulták nehezen. És akadtak másféle gondok is: a hiszékenyebb lánykákra akkor is leselkedett különféle veszély.)

Az előmeneteltől függött, kapunk-e stipendiumot. Létkérdés volt, a szülők – a szövetkezetekben, állami gazdaságokban akkortájt némi természetbenivel, de pénzzel nem fizettek. Tehát akinek az átlagos előmenetele 2,5 alá csúszott, attól megvonták azt az összeget, amiből különben a szállásra, s a kosztra futotta. Osztályunkban negyvenhét elsősből huszonkét érettségiző maradt.

Néhány hét múlt csak el, még javában sírdogáltunk esténként a honvágytól, az idegen nyelvtől megfélemlítetten, amikor a hazai magyar írók összejövetelén, az akkori városi magyar könyvtárban el kellett mondanom Ady „Levél-féle Móricz Zsigmondhoz” című költeményét. Boldog voltam és megilletődött. Azóta is kedves versem ez, bár nem hiszem, hogy előadásom túlságosan maradandó benyomást keltett volna.

Meghatározó élményként őrzöm azt a különleges estet, amelyre Mussoni tanárnő hívott meg belvárosi kellemes otthonába. Zenéltek, beszélgettek, hogy kik és hányan voltak, bizonyára a régi magyar értelmiségiekből álló társaság, nem tudom. Én csak elmondtam egy vagy két verset. Meleg, biztató szavakkal méltattak. Költők, írók műveit ajánlották, hogy olvassak, olvassam ezeket. Mindjárt kölcsön is kaptam néhány könyvet. És kaptam egy nagy pohár vaníliakrémet (akkor ettem először ilyet). Tanárnőm kedvesen megkért, erről az estéről lehetőleg ne beszéljek. Azért is törölte talán emlékezetem a részleteket.

És aztán olvastam, mindig és mindenütt. Éjjel a zuhanyozóban, még az utcai lámpa gyér fényében is, az ablakon kihajolva, villanyoltás után. Annyira, hogy tavasszal már nem láttam el a tábláig.

Aztán 1955 őszén, a József Attila évfordulón magyarországi vendégművészek részvételével rendeztek – talán a Redutban? -emlékestet. Szántó Judit előadására alig-alig emlékszem, Horváth Ferenc versmondása sem fogott meg. De amikor, mint a vízbefúló mélyről felhangzó kiáltása, belekondult a terem csendjébe, hogy „Levegőt!” És megláttam, azóta is magam előtt látom Palotai Erzsit, ahogyan szétnézve a hallgatóságon, a több száz fényes szempárt végigpásztázva tekintetével elkezdi: ”Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?”

Attól fogva alig vártam, hogy a rádióban hallhassam. És vele együtt, nemigen tudhattam még, milyen szoros barátságban, milyen kálváriákon keresztülvergődve, Török Erzsit, amint népballadákat énekel. Akkor már Tomaschek Mária volt a tanárom, ő adta a kezembe Arany balladáit. És tulajdonképpen az egész (akkor – számunkra elérhető) magyar költészetet, a „kötelező” és az azon túli irodalmat. A rádió volt a legfontosabb kapcsolatom Magyarországgal. Hallgattam minden szabad percemben. Hétvégeken odahaza, az „internátusnak” nevezett kollégium házmesterénél hét közben. Csodálatos volt Palotai Erzsi akkor is, amikor nem verset, prózát mondott. Én is azt akartam mondani. Tanárnőmmel Mikszáthtól a „Bede Anna tartozásá”-t, Gárdonyi „Egri csillagok”-jából egy részletet (ahol a két anya kicseréli elrabolt gyermekét), Karinthy „Megmagyarázom a bizonyítványom-” át, majd a „Cirkusz”-t választottuk. Az ő irányításával irodalmi kört alakítottunk. Apró jeleneteket tanultunk meg és játszottunk. Máig őrzöm a kis barna noteszt, ahová felírtam, ki melyik verset választotta, s mondja majd az iskolai szavalóversenyen. Prózamondásra kevesebben vállalkoztunk. Méry Józsefre (két osztállyal feljebb járt) emlékszem, ő Kossuth híres beszédét adta elő „Uraim, a haza veszélyben van!”

És néhányan a járási, majd az országos szavalóversenyre is bejutottunk. Akkor még nem voltak Jókai napok. A versmondásban is különféle stílusok érvényesültek. Volt, aki Ódry Árpád látványos és színpadiasan harsány szavalását utánozta, más az Ascher Oszkár által akkor népszerűsített, teljesen eszköztelen (de sokszor egyhangú és szürke) előadásmódot. Az én példaképem Palotai Erzsi lett, akinek a hangja mindent tudott. Akkor még nem ismerhettem előadóművészi hitvallását, de megéreztem, amiről később, 1978-ban, a Magyar Nemzetben így vallott: „ Hely és idő, parancsoló itt és most sürgetett, hogy szócső legyek, igehirdető, hogy költők szavával szóljak, azoknak, akik eddig nem hallották meg a költők szavát… Persze ebben a kicsorduló adni akarásban, ebben az átkarolásban ott lapult – lapult? ágaskodott! – a hiúság is, a dicsőségvágy is, a magamutogatás, vagy, gyengédebben, a kitárulkozás vágya: bizonyítani akartam! Bizonyítani, milyen mélységesen értem a költőt, mennyire érzem őt kiáradásában és rezdüléseiben, életörömében és riadt depresszióiban, „fájdalmas meztelenségében” és boldog rejtekezésében – bizonyítani akartam, hogy nem csupán együtt dobbanok vele, hanem rebbenékeny érzékenységét is követni tudom, bizonyítani akartam…mit is? A költőt magamon keresztül,!…lobogtam a vers címét, meglengettem a költő nevét, Petőfiét, Adyét, József Attiláét, Illyését, Radnótiét, vegyétek! Hallgassátok!…Soványak voltunk, éhesek és megállíthatatlanok – szavalni akartunk, és ha lehet, enni is. Sűrű, tömény történelmi levegőben éltünk, épp hogy megmenekültünk, felszabadultunk, épp hogy megszokta fülünk az éledő utcák jótétszürke zaját, épp hogy megszoktuk a jó hiányt,: légvédelmi szirénák süvítésének, bombarobbanásoknak, összeomló házak dörejének hiányát, a félelem hiányát -, mertünk már lélegzeni, lenni, élni! Dolgozhattunk. Patetikusan hangzik? Igen, pátoszban éltünk. De korgó gyomorral.”

Országos első lettem, először talán a „Bede Anna tartozásá”-val. A következő évben Arany „Ágnes asszony”-ával. És a saját irodalmi zsengéimmel, mivel írásainkat is elküldhettük az ifjúsági „alkotóversenyre”. Akkor egy hatalmas kínai vázával, meg egy ezüst töltőtollal érkeztem haza nagy büszkén. Még Alsókubínba is el kellett utaznom, hogy a szlovák versmondók országos zsűrije előtt mutassam be, hogyan mondunk, mi, magyarok, verset. Könnyű dolgom volt, úgy éreztem. A szlovákok versmondása 1955-ben még igencsak színpadias, ünnepélyesen, sőt komoran lassú volt. (Ajánlanám, hallgassák meg a mai versmondók, mennyivel lassúbb volt amúgy is a beszéd, főleg a most divatos, tévés hadaráshoz viszonyítva.) Csak egy-két év múlva, az ötvenes évek vége felé vált követésre ösztönzővé Mária Kráľovičová               előadásmódja Andrej Sládkovič Marínájával. Akkortájt újdonság volt, hogy lemezen is megjelent, habár olyan falusi fiataloknak, amilyenek mi is voltunk, nemigen volt lemezjátszójuk. De az „intri” lemezjátszójára annyiszor föltehettük, ahányszor akartuk.

Ilyen élmények mellett talán nem is igen zavart, hogy otthon a szüleim olyan gyorsan napirendre tértek sikereim fölött. Nappal az állatok körül, a kertben és a konyhában segítettem, este a dunna alatt, villanylámpával olvastam, amíg a szemem bírta. És alig vártam, hogy ismét elkezdődjön az iskola. Tanárnőnk is így lehetett vele, mert kész tervvel fogadott bennünket. Megtanuljuk a „Martosi lakodalmat”. Mi, akiknek a jogot két nyelven, a könyvelést, az ipartervezést és a gyorsírást szlovákul kellett magolnunk. És közgazdaságtant, statisztikát, technológiát, az órák túlnyomó részében. A szlovák és az orosz mellett a magyar nyelvtan és az irodalom alig néhány órát kapott a tanrendben. Annál többet azonban a kötelező tanítási órákon túl. Tanárnőnk bátorságának, szívósságának köszönhetően. Az iskola tulajdonképpen a háború előtti magyar kereskedelmi akadémia volt, ennek a gazdag magyar könyvtárával. A kor politikai követelményei szerint „meg kellett tisztítani”, vagyis az „indexre tett” könyveket ki kellett válogatni, hogy zúzdába küldhessék. Én voltam a könyvtáros. „Minden kedden könyvcsere”, olvasom kis, barna noteszomban.

Aláírásom ellenében átvettem az „indexet”, s válogattam. Tanárnőm megsúgta, hogy nem olyan sürgős leadni a könyveket. Előtte (csak észre ne vegyék) elvihetem, s elolvashatom a halálraítélt műveket. Volt köztük Mécs László, Prochászka Ottokár, Zilahy Lajos, Erdős Renée, Pekár Gyula, vitéz Somogyvári Gyula, Márai Sándor, Szabó Dezső, a Nyugat bekötött évfolyamai, Magyarország története. Alig bírtam az „intri” kapujáig, – így becéztük a diákszállót, akkor hivatalos nevén internátusnak nevezett otthonunkig – cipelni a karomat húzó cekkert. Egy-egy heti „adagom” 6 -10 könyv volt. „Darálta” a szemem vakulásig, falta az emlékezetem a szédülésig, amennyit bírt. Neveket, címeket, egykori folyóiratok díszes, színes borítólapját. Kínálgattam a szobatársaimnak is, de nem nagyon kapkodtak a könyvek után. Sok volt a „bemagolni való”, meg közben azért gyakorolni is kellett a gyorsírást, a kereskedelmi levelezést. És még színházba, moziba is akartam menni, ha volt jegy. De esténként, lefekvés után, nem úszták meg, hogy egy-egy Ady verset el ne mondjak. Négy iskolaéven keresztül, minden este.

Adyt – közönség előtt – sose akartam, mertem mondani. Annyira férfiasak a versei. Tompa Mihályt, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Gyulát mondhatja nő is, az emberi gond, gondolat és érzés átsüt a férfiszavakon, így éreztem. Ez korántsem Ady kisebbítése, ellenkezőleg, túlságosan is óriássá magasodva láttam, s így nézek fel zsenijére, máig.

Közben – tanárnőm megbízásából – én állíthattam össze az egész estét betöltő műsorunkat. Szervezhettem a próbákat, hozzá a szükséges kosztümök kölcsönzését, a pedagógiai gimnáziumból a zenét szolgáltató fiúk közreműködését. Óriási lelkesedéssel szerveztem, még olvasókört is vezettem. Ennek akkor a hivatalos neve Fučík-kör volt (a fasiszták által kivégzett cseh író, újságíróról nevezték el), hogy a tananyag kötelező olvasmányait elemezzük, olvassuk együtt az oda járókkal. E „hivatalos” feladat azonban eltörpült a szavalóversenyre készülések mellett. Mindenki maga választott verset, s megtanulta, elmondta. A legjobbak aztán bekerültek a műsorba, vagy a szavalóverseny járási döntőibe. De rövid jeleneteket is megtanultunk, a legtöbbet Karinthy írásaiból. Akkor döbbentem rá, előadva, hogy harsány humora mélyén mennyi a tragikum. A „Martosi lakodalom” az ottani népdalok éneklésével, tánccal, köztük a talán még ma is mindenki által ismert gyertyás tánccal, bizony nagy teljesítmény volt. Egy olyan iskolában, ahol sem éneket, sem zenét nem tanultunk. De akkor még Pozsony magyar intézményei, iskolái egymásra is figyeltek. A csizmákat a „pégésektől” (pedagógiai gimnázium), az eredeti martosi népviseletet a „szívektől” (Ifjú Szívek) kölcsönöztük. És ha már megvolt a martosi viselet, még a ”A martosi fonó”-t is összeállítottuk, betanultuk. Ehhez még guzsalyokat is kellett kölcsönkérni. Én voltam az öreg Jóba néni, aki a hátborzongató boszorkányhistóriákat meséli a fiataloknak. Boldogan vénítettem az arcom a fekete festékkel, s húztam homlokomba a kendőt, amelyet – otthonról tudtam – legalább tízféleképpen lehet – és kell – megkötni, a szerint, kinek a fejére kerül, s milyen alkalomból. Lányok nem viseltek kendőt, csak poros munka végzésekor. A fiatal asszonyok világos kendője még látni hagyta a haj egy szeletkéjét. Aztán, a gyermekek szaporodásával, az alig harmincéves asszonyok már arcukba húzott kendővel jártak. Meg is szólták, aki nem tartotta meg a szokást, s „igencsak villogtatta a haját”. Erről, s a táncmozdulatok pontosságáról tanárnőnk és Takács András beszélt nekünk, aki szívesen vállalta a felügyeletet lakodalmasunk méltó előadása felett. A martosi népdalok éneklésének színvonalát Viczai Pál ellenőrizte. Segítőkészségben, biztatásban tehát nem volt hiány.

Ha Ady, József Attila ünnepi műsort rendeztünk, akkor a költő nagy méretű arcképét a városon keresztül, a hónunk alatt cipeltük a Pozsonyi Magyar Könyvtárból, ahol nemcsak a kölcsönzést, egy-egy előadásunk népszerűsítését is örömmel vállalták.

Szerepeltünk Ligetfaluban, Pozsonypüspökin, Vereknyén, Alsószeliben, Léván. Az 56-57-es tanévben összesen 13 fellépésünk volt. Telt ház, lelkes közönség mindenütt. Emlékezetes volt a pozsonyi matiné a Nová Scéna – ban (Új Színpad). Nem tudom, mennyire pontosak a feljegyzéseim, l957 május 5-én, a Pozsonyi (Zoch utcai) Magyar Gimnázium, a Magyar Pedagógiai Gimnázium és mi adtuk a műsort. Tele volt a színház a pozsonyi magyarokkal, falusról érkezett szülőkkel…

De ugyanúgy tele volt a ligetfalusi „agitációs központ”, a vereknyei, a lévai kultúrház, és szülőfalum kultúrháza is. Léván az Ágnes asszony-t, szülőfalumban a Bede Anna tartozásá-t mondtam. Fentről, a színpadról csak az első sorokig láttam el. Könnyes szemekkel, arcukhoz emelt fehér zsebkendőkkel figyeltek. És a lakodalmast, vagy a fonót hálás, nagy-nagy taps köszönte meg.

(A végtelen türelemmel és figyelemmel folytatott próbák során – a legtöbbször tanárnőm pici lakásában folytak este héttől tízig -, amikor meghatódván Bede Anna áldozatkészségén, majd a bírák szokatlan jóságán, könnyezni kezdtem, Tomaschek Mária azt mondta: „Neked nem szabad sírnod. De úgy mondd, hogy akik hallgatnak, azok sírjanak.”) Akkor megbizonyosodtam róla – sokan ugyanis vitatták a próza előadhatóságát, – hogy csakis az előadón múlik, képes-e egy-egy prózai alkotásra (is) ráhangolni a közönséget. Ekkor már tudtam, az előadott mű hatása, ha úgy tetszik, „sikere”, nemcsak attól függ, milyen a versmondó, az előadó. Azon is, hogyan illeszkedik egy-egy műsorba, vagy hogy kikből tevődik össze a közönség.

De nehéz volt úgy verset választani, hogy az ember tudta, hányat „nem szabad”, mennyit „nem ajánlatos”. Például – a legnagyobb titoktartás mellett – lemásolhattam tanárnőmnél a Simits Erzsébet „Lizi” (A Szocialista Nevelést szerkesztette) által frissen – és a legnagyobb titokban – terjesztett Márai Sándor verset, a „Halotti beszéd”-et. Mint az imádságot, úgy mondtam, sóhajtva, suttogva, csak magamnak. Ahogyan Nyírőt, Szabó Dezsőt is. Szabó Dezső „Elsodort falu”-ja egy iskolaévre kálvinistává tett.  Engem, az evangélikusból ateistává vedlett útkeresőt, s református imaórákra, istentiszteletekre jártam esténként, titokban, a többi református lánnyal.

Irodalmi újságItt, nálunk még 1956 őszén is tilos volt, sőt veszélyes, ami odaát, Magyarországon, legalább két egész hétig szabad. Mérey Tibor, Déry Tibor írásai. És amit már októbert megelőzően is olvasni lehetett az Irodalmi Újságban. Az 56-os forradalom még saját versek írására is ihletett. De jól elrejtettem fekete fedelű, irodalmi élményeket, benyomásokat és „saját költeményeket” tartalmazó füzetemet. Előfordulhatott (akkor szinte természetesnek számított), hogy egy kis házkutatásra sor kerülhet nálunk is, az intriben, miután lázító érveléssel, naponkénti híradással az eseményekről, felvilágosítottuk az osztálytársainkat, milyen csodálatos, 1848-hoz mérhető szabadságharc folyik odaát. Hála tanáraink józan eszének és bátorságának, nem követte kivizsgálás, sem felelősségre vonás, hogy mi, a magyar osztályok nem fogadtuk el az iskola „rezolúcióját”, tiltakozó állásfoglalását, vagyis a magyarországi események elítélését. A „pégések”, a Magyar Pedagógiai Gimnáziumban a fiúk rosszabbul jártak, őket felfüggesztették, (ez az iskolából való kiebrudalást megelőző büntetés volt) és kihallgatásokra hurcolták. Küldöttségben mentünk, lázasan, felháborodva – de titokban -, s követeltük visszavételüket, büntetésük elengedését. Talán Janda Iván, –  minden Pozsonyba jött magyar fiatal patrónusa – is emlékszik még erre.

Az egy hónapra otthonról kapott 50 koronát, 1956 novembere után már könnyebben be lehetett osztani, már nem volt érdemes megvenni belőle az Irodalmi Újságot. Maradt a Ludas Matyi vásárlására, a megnézendő új filmek jegyére is, meg még szombatonként egy füstölt hal, kifli, szóda vacsorára! Mert mindig éhesek voltunk. A háromszori étkezés kevés volt a tizenéves gyomornak. Csakhogy akkor mindig, mindenki éhes volt. Tulajdonképpen sokszor észre sem vettük. De például Lawrence Olivier csodálatos Shakespeare-filmjeit az első sorból néztem végig, mert ide volt a legolcsóbb a jegy. És már magyar könyveket is lehetett venni, ha összekuporgattuk a rávalót. Hát inkább ettük esténként a „puszta” kenyeret, ha már elfogyott az ablaktáblák közé dugott üvegből az otthonról hozott zsír. A semmiből takarékoskodtunk.

Mi, faluról jöttek, például nem iratkoztunk be a tánciskolába, mert nem volt miből befizetni. Ruhánk sem igen lett volna, amiben odajárjunk. Ugyanúgy azért nem mentünk el a sítanfolyamra, mert sem a kötelező (igazán szerény, ám számunkra mégis soknak számító) díjra, sem a szükséges síruhára, felszerelésre nem mertünk odahaza pénzt kérni. Egy kabát, egy pár cipő akkor négy évre szóló, nehezen előteremtett, de az iskolába járásunkhoz szükséges áldozat volt a szüleinktől. Többet kérni nagy önzés lett volna.

Egyre jobban vonzottak a népballadák. Különösen, amelyeket Török Erzsi különös szépségű hangján, a maguk tisztaságában, az egyszerűség pátosztalanságával, minden mesterkélt póz fölé emelve énekelt. Akkor még nem tudtam, hogy a versmondás igazi nagyasszonya Jancsó Adrienne. Nyilván, mivel Erdélyből települt át, s „csak” a negyvenes években, Magyarországra, hozzánk még nem juthatott át – a kisebbségi a kisebbségiekhez! Török Erzsivel, közös előadóesteken, Magyarországot járva, egyre népszerűbbekké váltak.  Úgy vélem, az előadóművészet lényegét ma is érvényesen, Jancsó Adrienne határozta meg: „Számomra a versmondás annyiban színészi feladat, hogy lelkiállapotot tükröz, de a költő mondanivalóját nem tekinthetem szerepnek. Nem a művet létrehozó egyént akarom megszólaltatni, hanem az általa létrehozott művet. Ezt, természetesen, csak saját magamon átszűrve tehetem, óhatatlanul jelen van a személyiségem is, de, csak mint hangszer. Megítélésem szerint az a lényeges különbség a nagy színészek és az elsősorban népművelő szándékú versmondók előadóestjei között, hogy az első esetben a közönség a műveket közvetítő színészt várja, a másodikban pedig, az előadóművész közvetítette műveket.”

A „Budai Ilona” egy nagy sikerű irodalmi esten hangzott el, amelyet a magyar egyetemisták rendeztek. Közben „a nyolcak”-kal előadói körúton is jártam, Tőzsér Árpád, Fecsó Pál, Simkó Tibor, Kulcsár Tibor, Zs. Nagy Lajos, Gyüre Lajos,(? ), Cselényi László mind-mind egy hosszú asztal mögött ültek, őket, s verseiket Koncsol László mutatta be, (?) Katica (Később Koncsol László felesége) és én meg előadtuk a költőink által kiválasztott költeményeket.

Már érettségire készültem, amikor Tamási Áron „Szép Domonkos Anná”-ját mondtam el Komáromban, a Központi Szavalóversenyen. Nagyon-nagyon szerettem ezt a háborút átkozó, szerelmét sirató lányt, ezt a gyönyörű verses prózát. A Gyilkos tó karóvá hegyezett, halott fáit, a Szent Anna tó tükrét és mélységét éreztem benne, pedig ekkor még egyiket sem láttam. Első lettem megint, s akkor utoljára. Mehettem volna – felvételi nélkül – Budapestre, a színművészeti főiskolára. Mikor dől el az ember sorsa, s mi dönti el? Nem mentem.

versmondok komaromban IMG045(Már nem mondtam el Kaffka Margit Litániáját, József Attila Ódáját, Téli éjszakáját. Móricz Tragédiáját, az Árvácska legalább egy zsoltárát. Nem mondtam Kodolányi Vízválasztójának ízes, balladisztikus sorait, a Pancsó banya angyalcsinálásra rábeszélő, ormánsági nyelvjárásban mondott, ráolvasó szavait. Sem Szabó Dezsőtől ”A jó isten malacá”-t, sem Németh László Iszonyának, vagy Gyászának részleteit… És nem valósítottam meg elképzelésemet arról, hogy drámák, tragédiák monológjaival, részleteivel is közönség elé léphet egyszál magában, díszletek nélkül, póztalan egyszerűségében, de ha kell, kosztümösen is az előadó. A görög tragédiák éppúgy kínálnak erre lehetőséget, mint Bródy Sándor Tanítónője, Csehov Sirálya, Szabó Magda és Jókai Anna regényei, vagy drámái. (Azóta már rájöttek, az operákat is hatásosabb hangversenyteremben, színpadi díszletek, és – játék nélkül előadni.)

Életem további időszakában már csak magamban mondogattam sok kedves versemet, odáig jutván, hogy végül egyetlen költeményre szűkült belső repertoárom, Radnóti „Sem emlék, sem varázslat”-ára.

De örültem, hogy lányom vitte tovább a versmondás szeretetét, a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” Ars poeticáját.

Amikor még a Nő főszerkesztőjeként, a Barátnő vezető szerkesztőjeként dolgozhattam, arra törekedtem, hogy mindig legyen helye mind a hetilapban, mind a magazinban az irodalomnak, a versnek. Ma – hiányzik az írott sajtóból, a tévéből. Egy-egy évfordulóból, alkalomból túladagolják. De nem tesznek érte semmit, hogy az emberek mindennapi kenyerévé, szükségletévé váljon. Az emberek életéből hiányzik a költészet, a vers. Hiányzik a szeretet.

Szerencsére unokáim is szeretik a verset, s tudnak is (ha akarnak) verset mondani. És még magyarul olvassák, magyarul mondják ők is.

Úgy, hogy visszanézve – ha ma már csupán emlékként idézem is – állítom, a vers – varázslat. Aki a költőtől a hallgatóig eljuttatja, az ökölbe zárt szíveket is megnyitja velük. Legalább öt – tíz perc idejéig. De hát egy perc is lehet örökkévalóság. Ha a költő és az előadóművész akarja. És erre ma, ebben az érzelmeket, erkölcsi értékeket, értékrendet tagadó világban még nagyobb szükség van, mind ez idáig volt.

Önnek ajánlott

Hozzászólás