Az egyik kisebb fővárosi Tesco bolt hátsó bejáratához közel, gépkocsimban várakozva lettem figyelmes a következő jelenetre. Az ajtón kilépett egy alkalmazott, kezében egy láda naranccsal. Felnyitotta a nagyméretű konténert és már bele akarta szórni a narancsot, amikor, szinte a semmiből, megjelent mellette egy szabvány típusú nyugdíjas. Micisapka, lódenkabát, kerekes szatyor – ahogy kell. Szóba elegyedtek, a bácsi nyilván igényt tartott volna a kidobandó narancsra. Az eladó részéről vehemens fejcsóválás volt a válasz és már repült is a láda tartalma a konténerbe, az eladó meg vissza a boltba. Az öreg bácsi hitetlenkedve állt, csak állt, majd kissé idétlen, csalódott mosollyal elindult kocsim irányában. Koldulóknak nem szoktam adakozni, de ezt a bácsit nagyon megsajnáltam. Mert tilalom ide, előírás oda, egy fránya narancsot már igazán adhatott volna néki az a szőrösszívű akárki ! De hát „a szabál, az szabál!”
Kiszálltam a kocsiból és mondom az öregnek:
— Ha meg nem sértem, bátyám, fogadja el ezt a két eurót és vegyen magának narancsot.
Kissé zavartan elfogadta, megköszönte, de az értetlen arckifejezés az arcán megmaradt. Elcsoszogott.
Visszaültem, folytattam az olvasást és már meg is feledkeztem az egészről, amikor periférikusan, ismét mozgást észleltem a konténer környékén. A most már lelakatolt, de résnyire nyitott konténernél, az előbbi öreg tüsténkedett – egy bottal próbálta kihalászni a narancsokat !
Vélhetőleg most én vághattam értetlen pofát, de végül leesett a tantusz. Az a két euró jó lesz másra – kiflire, tejre, csirkefarhátra ! A narancs meg úgy is kipiszkálható, de ha mégsem a főételre való már megvan.
Domonkos Péter