Ez az útleírás még 2011-ben született. De talán még ma is kedvcsináló lehet motorosoknak és egyben – türelemteszt az olvasóknak.
Régóta dédelgetett, s egészségügyi okokból többször elodázott tervem valósult meg végre: két keréken elérni az Atlanti óceánt, meglátogatni Baszkföldet, átszelni a Pireneusokat, megmártózni a Földközi tengerben. A 15–20 naposra tervezett utazás, életem nagy bulija, végül egész másképpen alakult, s hogy mennyi valósult meg belőle, kiderül a következőkben. Mint mindig, most is egyedül vágtam bele, születésnapom másnapján, GPS, és egyéb technikai kütyü nélkül, Franciaország eléggé részletes térképével, és a kempingezés kellékeivel.
Június 2, Somorja – Regensburg, 499 km
Gyér forgalomban, esőmentes, eseménytelen autópályán róttam a kilométereket. Kivételt csak egy ifjú osztrák hölgy képezett, aki vidáman haladt hosszú perceken át 110-es sebességgel a középső sávban, miközben a jobb sáv teljesen üres volt. Jobbról előzni ugye nem nagyon illik, így amikor már ráuntam, szabályosan megelőztem, s közben láttam, ahogy a rakoncátlan hölgy baljában kávéspohárral és égő cigivel, vad zenére táncoltatja szőke buksi fejét, fittyet hányva a világnak, meg bárminemű szabálynak.
Ezen az estén a fiamnál szálltam meg, aki már régóta a városban él, de holnaptól kezdve előre le nem foglalt kemping, panzió, hotel, vagy esetleg a zimmerfrei-nek megfelelő Gité vár rám.
Június 3, Regensburg – Freiburg, 473 km
E napon, szeretett folyóm a Duna, volt a fő téma. Amennyire lehetett, követtem folyását egészen a forrásig, leróva ezzel régi „tartozásomat”. Még kerékpáros koromban elindultam megnézni a forrásvidékét, de csak a Bodeni tóig jutottam, innen ugyanis állandóan emelkedik az út s ezt fájós térdeim miatt nem vállaltam. Hogy hol van a forrás pontos helye, vitatott, Kettő is számításba jöhet. Én a Breg patakot vettem célba, amely FURTWANGEN városka fölött ered.
Eredetileg itt akartam szállást keresni, de bár aranyos a település, unalmasnak találtam, ezért a Rajna völgyébe, FREIBURG felé vettem az irányt. Ez a pár tucat kilométer lett az út során egyik legintenzívebb motoros élményem. Megannyi szerpentin, hajtűkanyar tarkította a jó minőségű utat, így hát nagy élvezettel szeltem a kilométereket, magamhoz képest remek tempóban. Kezdtem már nagyon büszke lenni magamra, amit az is alátámasztani látszott, hogy eleinte senki sem nem előzött meg, és csak egy motoros követett, néha le-le maradva. De büszkeségem csak addig tartott, amíg el nem száguldott mellettem az első három sportmotoros gyerek eszeveszett tempóban, őket a későbbiekben még mások is követtek.
Helyre tettek.
Ha REGENSBURG-ról azt lehet mondani, hogy a fiatalok városa, akkor ez FREIBURG-ra hatványozottan érvényes. Bizton állíthatom, Hollandia kivételével, itt a legmagasabb az egy főre eső bringák száma, és valószínűleg a patakocskák száma is, melyek keskeny, mesterséges csatornákban folydogálnak a belváros minden fontosabb utcáján.
FREIBURG már erősen francia jelleget mutat. Nagyon magas a németül beszélő sötét hajú egyedek aránya, és sokkal slamposabb az utcakép is, mint az Germániában megszokott. Mindezek dacára szimpatikus, nagyon élhető helynek tűnik. Elég sokat tekeregtem a városban, míg hotelt találtam, ráadásul nem is valami fényeset. Potom 60 euróért, WC és a zuhany a folyosó végén! Előny a zárt parkoló az udvarban, azzal a szépséghibával, hogy éjszaka néha elfelejtették bezárni. Mint később a Touristinfo irodánál kiderült, a városban van, még vagy 50 hotel.
Június 4, Freiburg – Digoin, 413 km
E szakasz nagy részét autópályán tettem meg, csak Dole városánál tértem le, hogy kissé belekóstoljak a francia vidékbe. Az elmúlt évszázadokban az ország e részét nem érintették komolyabb háborúk, s ez meg is látszik. Rengeteg a régi, sokszor műemlék jellegű épület, ugyanakkor okszerűen sokkal kevesebb az új. Ezáltal a vidék eléggé lepusztult jellegű, ami kissé szokatlan a közép-európai, vadonatúj panelházakhoz szokott szemnek.
CHALON SUR SOANNE az első francia a város, ahol megálltam. Itt talán még inkább érvényes, amit fentebb a vidékről írtam. Akadt olyan városrész is, amelyben minden további díszlet, miegymás nélkül középkorban játszódó filmet lehetne forgatni. CHALON után bolyogtam vagy tíz percet, míg megtaláltam a DIGOIN felé vezető utat, ahol a Loire partján kempingnek kellene lennie.
Útközben elkapott egy remek felhőszakadás, amit főleg saját hülyeségemnek köszönhetek, mert bár előre láttam a zivatarfelhőket, mégsem vettem fel az esőruhát. Két kilométeren belül csontig áztam, de szerencsére szembe jött egy falu, ahol alkalmaztam a régi, jól bevált megoldást: fedett buszmegállóban kerestem menedéket. Beöltöztem az esőruhába, fölé vettem a vizes motoros dzsekit, mert az eső elmúltával így szárad meg leghamarabb.
DIGION-ba érkezvén ösztönösen találtam rá a kempingre. Soha nem fogom megérteni, hogy hotelkeresés esetében erre miért nem vagyok képes! Mire felállítottam a sátramat, már itt is eleredt az eső, de szerencsére hamarosan el is állt. Ebben a városban láttam először „sátoros” cigányokat, ami manapság persze, lakókocsis romákat jelent. Egy kerek, nyilvános vécével ellátott, kis parkot foglaltak le oly módon, hogy körbeállították lakókocsijaikat, és fémhulladékkal megrakott teherautóikat. Belül a füvön tűzhely, asztalok, ahol nagyban ment a zsivaly kísérte eszem-iszom. Kész huszita tábor – itt fotózni sem mertem!
A Loire mentén folytattam a városi szemlét. Egy nagyobb aszfaltmentes „placcon”, sátoros lacikonyhák szomszédságában petang-ot játszott vagy ötven ember, több csoportra osztva. Volt itt mindenféle szerzet, de legtöbben a roma tábor lakóira hasonlítottak. Talán valami helyi bajnokság, vagy csak egy sima vidéki szombat délután ?
DIGION-ban található a közismert francia „vízkeresztezések” egyike, ami azt jelenti, hogy egy mesterséges csatorna szintkülönbséggel keresztezi a természetes folyót. Mesterséges csatornából van a franciáknak vagy 10 ezer kilométer, az egyik pl. összeköti az óceánt a Földközi tengerrel. Régebben láttam egy dokumentumfilmet arról a holland pasasról, aki a jachtjával utazott Franciaországon át a Kanári szigetekre Maastricht városából. Azt hiszem, közben heveny, kétoldali zsilip-undorban szenvedhetett.
Június 5, DIGOIN – PYLA, 580 km
Vigyorgó, napos reggel fogadott a Loire partján ! Udvariasan köszöntem életadó csillagunknak, mintha sejtettem volna, hogy utam során már csak elvétve találkozom vele. Fél óra szárítkozás után gyorsan nekiláttam a csomagolásnak – még aznap szerettem volna elérni az óceánt. Emiatt úgy döntöttem, kihagyom CLERMONT-FERRAND városát, és nem BORDEAUX-ban szállok meg, hanem ARCACHON mellett valamelyik kempingben. Ez a döntésem utólag helyesnek bizonyult, miután a városnéző motorozás alkalmával átfűztem magam BORDEAUX belvárosán is, mert kiderült: erre a városra nem elég fél délutánt szentelni – pár nap is kevés lenne.
A forgalom óriási volt, de szerencsére a rengeteg autós kesztyűs kézzel bánt a távolról jött motorossal (is). Hozzászoktak, hisz nekik naponta együtt kell élni a „félőrült” robogósok hadával. Nekem is ők okozták a legtöbb gondot, jöttek balról, előztek jobbról, majd eltűntek, hogy ismét mások súrolják a Deauville dobozait. Mintegy 35 km-t tettem meg a városban (egy részét a körgyűrűn) és a vége felé már én is hajlamos voltam a helyiek stílusában közlekedni. Szerencsére baj nem lett belőle.
BORDEAUX után ismét pályázás következett, és eljött második (el)tévedésem pillanata. Az „ARCACHON BAZIN” táblát úgy értékeltem: ez még nem a város felé vezető autópálya, hanem csak az arcachon-i öböl felé vezető . Nos, tévedtem, és ez 25 km kerülőt jelentett, így a kiszemelt kempinget nem keletről, hanem dél felől értem el. Nem is volt ezzel gond, legalább megismertem az óceán-melléki üdülőövezet településeit, melyek meglepő módon erősen emlékeztetnek a Balaton környékére építészetileg, és rendezettség szempontjából is.
Ismét könnyedén találtam rá a kempingre, annál is inkább, mert sorjázott itt egymás mellett négy is. Következett az angol (?) nyelvű kommunikáció a csinoska recepciós lánnyal. Itt azért a kérdőjel, mert sem én, sem ő, nem beszéltük kellőképpen nyelvet. Ez a nem túl gördülékeny értekezési forma végigkísért egész utamon.
Kemping
Maga a kemping egy tűlevelű erdőben terült el, Európa legnagyobb „homokozójának” közvetlen szomszédságában. A PYLA melletti homokdűne kb. 3 kilométer hosszú, és legmagasabb pontján 90-100 m magas.
Még mielőtt megmásztam volna, fel kellett állítsam a sátramat. Számítottam némi nehézséggel, hisz homokba nem nagyon lehet sátorszöget verni, de hogy az 5 centis homok alatt mindenütt tömör szikla lapul, azt nem vártam! Tüstént elmormoltam egy imát pogány isteneimhez: erre az éjszakára küldjék másfelé a vihart, szelet – ha lehet. Nem kutakodtam, mások hogy birkóztak meg ezzel a problémával, tény, hogy állt itt sátor szép számmal.
Megéheztem, gondoltam, a kemping restijében eszem valami eredeti francia eledelt. Az étterem helyett tipikus, bárhol a világon megtalálható gyorsbüfét találtam. A legfranciább, amit a krétatábla kínált: pizza Provensale 9,50 euróért. A számlán ezzel szemben már 12 € szerepelt. Az efféle praktika, tájainkon sem ismeretlen, itt bizony meglepett. A pizzát, és ezt a „békát” öblítettem le egy 6 eurós (!) noch da zu francia sörrel. Így jár, aki BORDEAUX környékén nem bort iszik!
Jöhet a dűne! Jött is, de nem eléggé. Hiába, 58 évesen, 97 kilósan, vacsora után azonnal, nem éppen élvezetes 40 fokos emelkedőn, homokban mászni. Végül felszenvedtem magam a tetőre, annál is inkább, mert félúton ráleltem a már-már betemetett vas lépcsőre. Megérte!
Túloldalon a sima óceán meglepően messze volt, ugyanis a víz felőli lejtő már nem volt oly meredek. Azt hiszem, ez a dűneképződés mechanizmusából következik. Lecsoszogtam a vízig, s megmostam benne az arcomat.
Folytatása következik.
