Június 6, PYLA – PAMPLONA, 308 km
Az ólomszürke felhőkkel terhes, nem túl meleg reggel nem sok jót ígért. Nem volt módomban időjárás előrejelzést nézni, ezért úgy ítéltem meg, nem érdemes tovább itt maradni, s ha elindulok délre, talán elkerülöm az esőt. Nem így történt, még francia földön áztam meg aznap először. Majd másodszor, harmadszor, sokadszor …
Szóval az eső lógó lábát itt-ott megérintve érkeztem Spanyolországba vagyis Baszkföldre, nevezetesen SAN SEBASTIAN-ba. Az óceán partján, nem túl magas dombok közt szétszórt városba autópályán érkezni nem túl élvezetes, mivel a lehajtók sokasága eléggé szövevényes. Valószínűleg én hibáztam, amikor lekanyarodva a sztrádáról, követve a várost jelző táblát és kifizetve a taksát, pár száz méter után ismét egy fizetőkapunál találtam magam, amely kb. 5-6 fokos emelkedőn volt kialakítva. Mondanom sem kell, ebben a helyzetben aprópénzért kotorászni nem könnyű, és kis híján fel is borultam álló helyzetben.
Mégiscsak ez lehetett a helyes irány mert ezután már játszi könnyedséggel találtam meg az utat az óceán partjára, ahol szállodák sokaságát reméltem. Megálltam pihenni egy festői, két domb szegélyezte öböl közepe táján. A homokos strand 100 méter szélesen ívelt jobbra-balra és rossz idő ellenére vagy két tucat neoprén ruhás szörfös lovagolta meg a közel 2 méteres hullámokat, míg pár elvetemült strandoló heverészett a homokban.
Az égen továbbra is ólomszürke fellegek nyargalásztak, és rajtam ekkorra már teljesen eluralkodott a pesszimizmus óceáni nyaralásomat illetően, ezért úgy döntöttem a nyarat a Földközi tenger partján kell keressem. Tehát újra lóra, irány PAMPLONA! Ismét az autópályát választottam, gondolván esőben biztonságosabb mint a hegyi utak. Így sem volt leányálom az út Navarra tartomány hegyei közt. Előbb eleredt az eső, majd magasabbra érve a sztráda belefutott a felhőkbe, amit tejfehér köd formájában érzékelt az utazó.
PAMPLONA-ba érkezve száraz utcák, de az égen félelmetesen tornyosuló viharfelhők fogadtak, ezért tétovázás nélkül megszálltam az első utamba kerülő hotelban. A 72 eurós árban nem volt benne a reggeli, de motoromat mélygarázsba tehettem. Rögvest utcai ruhába öltöztem, és elindultam a „bikafuttatós„ belváros felé. Az első járókelőtől angolul érdeklődtem merre, és milyen messze van a „city”. Mire mutogatva megkaptam az információt, máris értelmét veszítette, mert irtózatos felhőszakadás vette kezdetét. Futás vissza a hotelba.
Ha még eddigre maradt is némi remény, hogy ez az utazás jól „sül” el a következő éjszaka megadta a végleges nemleges választ. Egész éjjel zuhogott az eső ! Az intrenetes előrejelzés is rémisztő volt másnapra: BARCELONA 24 mm, ANDORRA 21 mm, TOULOUSE 14 mm eső, egész dél-nyugat Európa esős-felhős. Eredeti tervem szerint Andorrán keresztül szerettem volna elérni a Földközi tengert, de ilyen időjárási viszonyok közepette nem vállaltam a magashegyi utakat. Közben kiderült, otthon felejtettem Spanyolország térképét. Ezen tények súlya alatt, csak egyetlen útirány mutatkozott helyesnek: vissza SAN SEBASTIANBA, majd a Pireneusoktól északra átszelni Franciaországot, és Toulous-t érintve érni el a Földközi tengert.
Június 7, PAMPLONA – VALRAS, 607 km
Pokoli nap ! Soha nem fogom elfelejteni, és nagyon örülök, hogy baj nélkül megúsztam. Végig esőben, és az utolsó 10 kilométert kivéve autópályán – csak tankolás és a kötelező pihenő miatt megállva – mert a cél a mihamarabbi elszállásolás volt. Eldöntöttem magamban, ha a tenger mellett sem javul az idő másnapra, akkor feladom, s a legrövidebb úton hazagurulok. Az igazat megvallva, ezt már PAMPLONÁBAN eldöntöttem.
VALRAS-t teljesen véletlenül választottam, mivel úgy zuhogott az eső, hogy nem láttam az útjelző táblákat. Beérve a településre az esőfüggönyön átvillantak a „hotel” felirat félméteres betűi. Nem tétováztam. Tetőtéri szobácska, kilátás a tengerre 60 euróért, reggeli nélkül. A szokásos komfortfokozat, és a motoromnak fedett, zárt kapualj.
Míg rendbe szedtem magam, láss csodát: elállt az eső! Késő délután lévén elindultam vacsorázni. Valras tipikus üdülővároska, kikötővel, szabadtéri színpaddal, széles hosszú stranddal. A tengerparti sétányon sorakoztak a különböző éttermek, kávéházak – a bőség zavarával küszködtem. Végül vegyes tengeri „herkentyűket” ettem nyolc szem sült burgonyával, és negyed liter kiváló vörösborral. Az 55 eurós homárt nem mertem megkockáztatni, így utólag azt hiszem illett volna. A szokásos egészségügyi séta közben kattintottam pár fotót, majd nyugovóra tértem. Vajon mi lesz holnap ?
Június 8, VALRAS – PIACENZA, 752 km
Az időjárás pár fokkal józanabbnak mutatkozott mint tegnap, de VALRAS-ban továbbra is gusztustalanul felhős volt az ég. Mivel már eldöntöttem, hogy egyenesen haza megyek, csak egy kérdés maradt: merre ? Ha lett volna útlevelem, akkor talán Svájc sík vidékét választottam volna, de nem volt.
Különben is előző este az időjárásjelentés a legmelegebbnek és a legszárazabbnak a francia Riviérát jelölte. Eredetileg semmiképp nem akartam erre menni, mert akkor Olaszország a logikus folytatás, és ezt az országot valahogy nem csípem, meg az autópályadíj is tetemes (60 eurómba került végül).
Tehát ismét a sztráda: MONTPELLIER, ARLES, AUX EN-PROVENCE vonalon. Időként nyári záporok alakultak ki, amelyekbe hol belefutottam, hol nem, majd FRÉJUS-nál, végre napsütésben, lejöttem a pályáról, és CANNES-ig hátralevő 25 kilométert egy szerpentinekkel tűzdelt hegyi úton tettem meg. Remek élmény volt a sokszáz kilométeres vizes autópálya után.
CANNES-ba érve a tenger mellé kanyarodtam, több kilométeren at követtem a partot, meg-meg állva fotózni, bámészkodni. A Fesztivál-palota előtt még megsűrűsödött az amúgy is őrült forgalom, itt lett elegem az egészből ; egy pillantás az égre: mi más, mint a soron következő viharfelhő tornyosul a keleti égbolton. Egye fene, már megszoktam, így ismét fel a sztrádára, tankolás, esőruha fel, száguldás GENOVA, majd MILANO felé. Az olasz szakaszon magasan a tenger felett vezet az út sok alagúttal tarkítva. Ahol látni a tengert, mindig fenséges látványt nyújt, bár a nagy forgalom miatt nézelődni nemigen lehet.
PIACENZA-ba nagyon fáradtan érkeztem, mondanom sem kell ismét esőben. Nagyon megörültem mert már a város szélén kínálkozott egy háromcsillagos hotel, de leesett az állam mert nem volt szabad szoba. A recepciós szerint van még egy (!) hotel a városban, de tutira az is foglalt. Nesze neked utazó!
A „még egy hotel” szemenszedett hazugság volt, a „foglalt” sajnos igaz. Végigaraszolva a város főutcáján, láttam még vagy 5-6 hotelt, és lett volna bizonyára több is, de a hatodikban megálltam. Üres szoba ugyan itt sem volt, mint ahogyan az egész városban sem, de a nagyon készséges korombéli recepciós azonnal vad telefonálgatásba kezdett, miután megtudakolta tőlem merre szeretnék tovább menni. Talált is számomra BRESCIA irányában, öt kilométeren belül egy vidéki kúriából átalakított panziót, amely a Villa Giulia névre kereszteltetett. Míg a parkolóból a holmimat felcipeltem szobámba Gerendás Péter ismert szerzeményét a „Szép Júliát” dúdolgattam megelégedve, és hunyorgatva az arcomba csapódó kövér esőcseppektől.
Átöltöztem a kétfogásos vacsorához – gnocchi gombamártással, és bélszín – amely mellé egy üveg kiváló Chianti, és a szomszéd teremben zajló érettségi bankett fel s alá grasszáló csinos leánykoszorúja adta a kulisszát.
A nap utolsó felvonásaként még szétaggattam száradni vizes cuccaimat a kétszintes szobában, és a közeli autópálya monoton zúgása kíséretében elaludtam.
Június 9, PIACENZA – SOMORJA, 928 km
Egy hete indultam el otthonról, s bár a hátralévő távolság elég tetemes, úgy döntöttem ma hazáig húzom a gázt. Most is két irány kínálkozott, de VERONA-ig volt időm eldönteni a Brenner hágót választom-e, vagy inkább a síkságon nyargalok VELENCE felé. Az utóbbi mellett döntöttem, mert a túl hosszú alagutakban látási zavarok lépnek fel nálam. Hasonlóképpen az első szakaszhoz az utolsó is eseménytelenül zajlott, és zivatar is csak egy volt, igaz ebbe kétszer hajtottam bele, mert az autópálya irányt változtatott UDINE felé.
Este hétkor iszonyúan fáradtan, vegyes érzelmekkel, de nagy megkönnyebbüléssel gördültem be az udvarunkba.
Megjártam. A szó mindkét értelmében.
Tények, Tanulságok
Ilyen hosszú út megtétele talán feljogosít, hogy véleményt mondjak a közegről, amelyben egy héten át mozogtam, bár tudom, minden általánosítás sántít.
A nyugat-európai nemzetek közül a németek, és az osztrákok vezetnek a leggyorsabban. A franciák a leglassabban, és nem kevesen elég rosszul, de egyszer sem találkoztam arrogáns, ügyeskedő, agresszív vezetési stílussal. Egyedül talán az olaszoknak lehetne felróni, hogy előzéskor egészségtelenül szorosan a motoros mellett csusszannak el, és közvetlen elé vágnak be, de az is lehet, csak elfogult vagyok velük szemben.
Franciaországban sem divat autópályán azonnal visszatérni a jobb sávba. Előzéskor végig bekapcsolva hagyják az irányjelzőt s ez háromsávos pályán zavaró, amikor a középső sávban haladnak. A mögöttük közlekedő nem tudja átjön-e a harmadikba, vagy csak előzi a szélső sávban haladót. Gyakran hosszú percekre villog a bal kijelző, pedig már rég visszatértek eredeti sávjukba. Kínosan betartják a megengedett sebességet, még akkor is 130-cal mennek, ha 125-tel haladó kocsit előznek. Az eredmény ugyanaz, mint amikor kamion előz kamiont. Rendőri jelenléttel egyszer sem találkoztam.
Nekem sok gondom volt a francia fizetőkapukkal. Többféle rendszer van, s valahogy sohasem tudtam beállni a helyes kapuhoz. Előfordult, hogy piros gombbal hívnom kellett a személyzetet, ami felettébb kínos, mert feltartottam a többieket. Fizetni lehet érmével (résbe dugni, kosárba dobni), papírpénzzel automatának is, hús-vér embernek is. Van amikor kiad a gép egy bilétát, amelyet kilépéskor kell megfizetni. VISA kártyát nem fogadnak el, azt hiszem más típusokból is csak belföldit. Általában a motoros csak néhány kaput használhat a sok közül. Ráadásul meg kell küzdenie a nehezen lehúzható vizes kesztyűvel, meg kell oldani az előre bekészített aprópénz tárolását, stb …
A francia autópályák jók, nagy részük háromsávos. Hegyvidéken természetesen mindig van kúszósáv. A pihenőhelyek rendezettek, tiszták beleértve az illemhelyeket is. Engem ugyan személy szerint zavart, hogy többnyire nincs a vécécsészén „ülőke”, sőt néhol csésze sincs, de hozzá lehet szokni, ha nagyon kell. A töltőállomások picivel ritkábban vannak mint pld. Németországban, de jelezve van a következő távolsága; a bolti részleg árukészlete gazdag, van minden mi szemnek, szájnak ingere, de meglehetősen drága. A személyzet kedves, szolgálatkész. Az olasz pályák is jók, de csak ami az útfelületet illeti. A kapcsolódó szolgáltatások színvonala nem hasonlítható össze a franciákéval. Főleg a vécék állapota borzalmas, és a személyzet is elég pimasz. Az osztrák, és német autópályák színvonala azt hiszem köztudomású, így csak annyit fűznék hozzá, hogy az utóbbi évtizedben sokat romlott, és szerintem ebben főleg mi közép-európaiak vagyunk ludasak.
