Aki útleírásra adja a fejét, lényegében két módszer közül választhat. Vagy naplószerűen végigkíséri az olvasót az úton, vagy közreadja legszebb élményeinek „lenyomatát”, megkímélve ezzel közönségét sok lényegtelen, érdektelen részlettől. A következőkben az utóbbi mintát szeretném követni.
Mivel a Duna partján születtem, és nagyon vonzódom e folyóhoz, világéletemben szerettem volna minél jobban megismerni. Logikus lépés egy vízitúra lett volna, lehetőleg a forrástól a torkolatig, de mivel ez felettébb költséges, időigényes, nehezen kivitelezhető logisztikai feladat, maradt a kerékpáros megoldás. Az utóbbi három esztendőben szabadságaimat rendre nyeregben töltöttem Mimi barátnőm kíséretében. Először a Duna legismertebb, Passau – Bécs közti szakaszát teljesítettük, még 2012-ben. Egy évvel később a Donaueschingen – Passau rész volt tervbe véve, de az ismeretes rendkívüli árvíz keresztülhúzta számításainkat. Mivel a Duna forrásáig amúgy is a Bodeni tavat érintve, vonattal mentünk volna, „kerekítettünk” egy jó kis kerékpártúrát a tó körül. Nem bántuk meg, sőt, végül is szintén felejthetetlen élménynek bizonyult.
Indulunk
A 2014-es évben aztán végre összejött minden, s az amúgy sem unalmas eseménysort még néhány esős nap is tarkította. A túra kiindulópontjáig, a Breg és a Brigach patakok összefolyásáig, ismét vonattal mentünk az osztrák Bregenz-en keresztül, majd egy rövidke kerékpáros szakaszt követően vonaton folytattuk két, nem túl kellemes átszállással. A bringáinkon kívül ugyanis még egy kétkerekű, poggyásszal együtt 25 kilós utánfutót is kezelnünk kellett. Utazásunk 16 naposra volt tervezve, és az egyes szakaszok hosszát a kempingek elhelyezkedése határozta meg. Sajnos, a Duna felső szakasza turisztikai szempontból kevésbé van kiépítve, mint az osztrák rész.
Ez kevesebb aszfaltozott kerékpárutat, és ritkábban föllelhető kempinget jelent. Ezért volt, hogy néha csak 35, máskor meg száz kilométer lett a napi penzum. Szerencsére jobbára sikerültek az 50 – 60 kilométeres, kellemesnek elkönyvelhető szakaszok, amelyek egy átlagosan edzett kerékpárosnak nem jelentenek gondot. Komolyabb erőkifejtésre csak a Schwäbisch Alb hegység gyakori emelkedői kényszerítettek, itt bizony elő-előfordult, hogy bringáinkat tolni kellett. Az egyik faluban 20 százalékos „fal” tornyosult előttünk, de szerencsére az előrelátó helyiek a tetőn árnyékos pihenőhelyet, és friss vizű kutat létesítettek, így viszonylag hamar regenerálódtunk a nagy hőség dacára.
Németország
Németországban közismerten nagyon népszerű a kerékpározás, azon belül a túrázás, amelynek tapasztalataink szerint magas szintű kultúrája van. A gépkocsivezetők is nagyon kíméletesek a közútra tévedt kerekesek iránt, ami sajnos, Kelet-Európáról nem mondható el.
Túránk fő célja a Duna folyásának a követése volt a forrástól az Inn-el való összefolyásig. Csakhogy, hol is van a forrás valójában? Ebben még maguk a németek sem tudnak megegyezni, Egyesek az említett patakok egyik-másik forrását tartják annak, mások meg azok találkozását Donaueschingen-ben.
Tény, hogy a torkolattól mért folyamkilométerek csak e városig vannak jelölve. Útközben azonban kiderült – a Duna körül egyéb furcsaságok is vannak. Néhány tucat kilométerrel a város „alatt” a folyó vize egyszer csak eltűnik a mederből! Két különböző helyen is. A helyi információs táblák szerint ez 1874-óta, az év kb. 155 napján van így, mivel alacsonyabb vízhozamnál a Duna vize maradéktalanul átszivárog a mészkő aljzaton, és csak a 12 kilométerre, délre lévő Aach patak forrásában jelenik meg újra. A dolog pikantériája, hogy e patak a Bodeni tóba torkollik, és mivel a tó lényegében maga a felduzzasztott, kiszélesedett Rajna, a Duna vizének egy része az Északi tengerben végzi! Ki gondolta volna?
A másik említésre méltó geológiai érdekesség a Duna felső szakaszán Weltenburg városka alatt található, az ún. Donaubruch, ahol a Duna az évezredek folyamán egy hat kilométer hosszúságú festői kanyont vájt, áttörve az útjába kerülő sziklákon. Ezt a szakasz hajóval tettük meg, és utunk egyik legszebb élményének bizonyult.
A Duna mentén
Természetesen, mi igyekeztünk továbbra is az Ős-Duna által kivájt meder mentén folytatni utunkat, többnyire a bal partot követve. Több tucat várost, falut érintettünk, festői vidékeken kerekeztünk, de mivel most már tényleg nem szeretném a kedves olvasót a részletekkel, évszámokkal untatni, inkább kiemelnék néhány érdekes, vagy általam említésre méltónak tartott mozzanatot. Az utazás folyamán számtalan nemzet fiaival, lányaival találkoztunk. Helyesbítek: inkább hölgyeivel, uraival – mivelhogy a kerékpáron túrázók zöme az idősebb korosztály képviselői közül verbuválódik. Nem ment ritkaság számba egy-egy nagyon vonzó, és ápolt hatvanas „csaj”, vagy kisportolt, jó kiállású hetvenes „srác” sem. Számunkra egy ausztrál csoport volt a legegzotikusabb, de jól el-el társalogtunk a svájciakkal, franciákkal, olaszokkal, és természetesen a hazai németekkel is. Szinte kivétel nélkül mindenki barátságos, jó kedélyű, és mosolygós volt. A szemben jövőnek köszönni kötelező, a megelőzöttnek illendő. Itt ismét csak a Kelet-Európai viszonyokkal vonnék párhuzamot – ha volna.
A legnagyobb város, amelyet érintettünk, Ulm, a világ legmagasabb templomtornyáról ismert legfőképp. Ránk mégis az egykori halásznegyed tette a legmélyebb benyomást, egyedi építészetével, hangulatos utcáival, festői vendéglőivel, amelyekben kitűnő bajor, és sváb ínyencségeket szolgálnak fel. Ezek leöblítésére a legkiválóbb söröket kapja a szomjas utazó. Számomra a sör jelentette a legnagyobb tételt utazásunk költségvetésében, mert jóval drágább, mint Szlovákiában.
Nem véletlen az említett két népcsoport jelenléte, mert a bal parti Ulm, és a jobb parti Neu-Ulm amolyan ikervárost alkot, pedig az előbbi közigazgatásilag a sváb Baden-Würtemberg szövetségi tartományhoz, a másik Bajorországhoz tartozik.
Műemlékek és egyéb nevezetességek
Utazásaink folyamán barátnőmmel nagyon jól kiegészítjük egymást. Míg Ő a túra kultúrfelelőseként, intenzíven érdeklődik a műemlékek, és egyéb kulturális nevezetességek iránt, lelkesen fotografálva is azokat, addig én, a kerékpárok őrzése, és beteg térdeim ürügyén, türelmesen várok reá a legközelebbi kocsmában némi sárga nedűt szopogatva, vagy ha nincs kocsma, a tájban gyönyörködve. Nem volt ez másként a német történelem két figyelemreméltó emlékműjénél sem. A weltenburgi dunai áttörés Kelheim városkánál ér véget, és itt tornyosul a Befreiungshalle, amely a németek Napóleon feletti győzelmének állít emléket. A hegyet, amelyen az emlékmű áll jobbról a Duna, balról az itt kezdődő Rajna-Maina csatorna öleli. Fentről kitűnő kilátás nyílik mindkét vízi útra. A dunai teherhajózás itt gyakorlatilag véget ér, az áruszállítás a mesterséges csatornán folytatódik tovább, az Északi tenger felé.
E napon nem találtunk szabályos kempinget, ezért egy parasztháznál, a gazdaudvarba kértünk bebocsájtást. Kiderült, hogy a gazda, aki érthetetlen sváb tájszólással beszélt, már a vendéglátásra is szakosodott. Kellemesen alacsony összegért választhattunk a kerti sátorozás, vagy a gazdasági épület padlásán kialakított, szalmával bélelt, de nagyon tiszta hálórekeszek közt. Próbaképp henteregtünk egyet a szúrós szalmában, majd mégis az előbbi mellett döntöttünk, mint később kiderült, rosszul. Másnap huszonnégy órás intenzív eső vette kezdetét, amely miatt kénytelenek voltunk sátrunkat egy fedett kocsiszínbe áthelyezni! Két éjszakára maradtunk, de legalább alaposan kipihentük magunkat.
Az időjárás kiszámíthatatlan
Az időjárás továbbra sem akart kedvünkben járni, így az ősrégi Regensburg városába viharokkal, és technikai problémákkal kísérve, átázva, és fáradtan érkeztünk.
Ekkor már néhány napja sorozatosan kaptam a „defekteket” a hátsó abroncsban alattomosan megbújt parányi huzaldarabkától. Szállásgondunk a városban nem volt, mert a fiam lakásán szálltunk meg, ahol sikerült nyugodt körülmények közt elhárítani a hibát. Számomra a város már nem volt ismeretlen, kedvenceim közé tartozik, és az egyik legélhetőbb helynek tartom. A részletes beszámolótól most eltekintenék, mivel annyi látnivaló, nevezetesség található itt, ami messze túllépi ezen útirajz kereteit.
Másnap a bal parton indultunk tovább. Pár kilométerrel a város alatt található a nevezetes, monumentális Walhalla emlékmű, amelyet a német történelem kiemelkedő alakjai emlékére emeltek. Hegyre épült, tehát innen is pompás kilátás nyílik a Dunára, de ezt is csak hallomásból tudom, mert itt is a megszokott képlet érvényesült – barátnőmre a tájat vizslatva vártam, pihentem.
Utunk végéig már csak két éjszaka, és három szakasz volt hátra. Két kisebb várost követően Passau a Duna igazi gyöngyszeme, volt a cél. Innen már vonattal megyünk hazáig, hisz Bécsig már egyszer elkerekeztünk. Maga az óváros egy keskeny földnyelven fekszik beszorulva a Duna, és az Inn közé, ami miatt sokat szenved az ismétlődő árvizek miatt. Érkezésünkkor is lázas munka, felújítás, folyt a rakparton, és több épületen az előző évi árvízkárok miatt. Sajnos, többek közt, kedvenc éttermünk is zárva volt. Természetesen a városnézés ezúttal sem maradt el, mindig talál az ember valami újat.
A Duna
Aki már állt a két folyó összefolyásánál, bizonyára elcsodálkozott, a folytatódó folyó miért éppen a Duna nevet kapta, mert a jobbról „érkező”, az Alpesi mészkőtől tejfehér vizű Inn szélesebb, vízhozama is sokkal nagyobb, mint a Dunáé, és torkolatformája is azt sugallja, hogy bizony, itt a Duna a mellékfolyó.
A válasz valószínűleg abban keresendő, hogy amikor a névadás történt, mások lehettek a vízrajzi viszonyok, és mást látunk most. Talán majd tízezer év múlva ez is megváltozik. A vízrajzkutatók ugyanis azt jósolják, ennyi idő kell, hogy a korábban említett Aach patak felé vezető barlangrendszer beomoljon, és az így létrejött meder maradéktalanul elvezesse a tulajdonképpeni Duna vizét a Rajnába.
Na de addig még sok víz fog lefolyni a mi Dunánkon, és remélhetőleg kerékpárosok milliói tekernek majd végig partjain, amelyek a legszebb kerékpárutaknak számítanak Közép-Európában. Számunkra egész biztosan kitörölhetetlen élményeket jelentettek, minden kerékpározónak melegen tudjuk ajánlani.
