Manapság már nincs olyan háztartás, amelyikben ne lenne legalább egy tévékészülék, ezért a tévénézés a legelterjedtebb népi szórakozásnak számít. Van azonban egy szűk réteg, jobbára értelmiségiek, akik ezt rangon aluli időtöltésnek tartják, ha mégis megteszik, vagy nem vallják be, vagy legalábbis nem kérkednek vele. Nem sikk! De vannak olyanok is, akiknek hivatásuk gyakorlása egész embert kíván, nekik egyszerűen nincs a tévézésre idejük. Pedig ha tudnák, miről csúsznak le! Mert tévézni sokféleképpen lehet, nem biztos, hogy kultúrbarom az, aki ezt teszi.
Mivel én nem vagyok értelmiségi, minden további nélkül bevallhatom, szenvedélyes tévénéző vagyok már a hatvanas évek óta. A közben eltelt időben a technikai és vételi lehetőségek fantasztikus fejlődésen mentek keresztül, a csatornák száma megsokszorozódott, főleg a műholdas sugárzásnak köszönhetően. Közhely, de valóban bejött a szobába az egész világ.
A műszaki változások függvényében az én tévénéző szokásaim is változtak. Mondhatni, gyökeresen megváltoztak, tehát mára már szelektív műsorfogyasztónak számítok, mert a mennyiség és főleg a minőség erre kényszerít. Szelektív, ez a kulcsszó, mert a rosszabbnál rosszabb műsorok tömkelegéből csak nagy odafigyeléssel és türelemmel lehet kiszűrni a valóban értékeset, de ki lehet szűrni – mert van. Tehát nézzük, a teljesség igénye nélkül, mit is adott nekem a tévézés.
Egyetlen magyar csatorna
Kezdjük az elején, 1965-ben. Csak teresztriális (földi adóról történő) sugárzás létezett, volt egyetlen magyar csatorna, egy csehszlovák, két osztrák – az akkori magyar Orion tévéken hang nélkül. Miután beszereltettük a hangot, az osztrák csatornák lettek a kedvenceim. Fokozatosan, minden erőlködés nélkül megtanultam általuk németül, igaz, évekig tartott. Mint fiatal srác, figyelmem a sportközvetítések és a filmek felé fordult, de nemritkán éjjel órákig néztem a Club2 politikai beszélgetős műsort. Ott ismertem meg például Paul Lendvai 56-os magyar emigráns újságírót és nézeteit. Az osztrák kettes csatornán minden hétfőn este bemutattak egyet-egyet a filmművészet jelentős alkotásaiból.
Az olasz neorealizmustól kezdve, az amerikai (nem csak hollywoodi) produkciókon át a francia új hullámig rengeteg remek filmet láttam. Felejthetetlen volt! Ugyanakkor a magyar tévében rendszeresen láthattam színházi előadásokat, így lettem színházkedvelő, anélkül hogy akkoriban jártam volna színházba. A csehszlovák műsorokat ritkábban néztem, akkor is csak jobbára a sportot, mert abban sokrétű volt a kínálat. Olyan sportokat is élvezhettem, amelyekről addig tudomásom sem volt – például biciklifoci a legendás Pospišil fivérek előadásában, vagy a téli sportnak számító kerékpár-crossz.
Katonaéveim során mutatkozott meg teljes egészében az osztrák műsorok jelentősége; összehasonlíthatatlanul többet tudtam a világról, mint azok, akik az ország olyan tájain éltek, ahol csak a csehszlovák televízió volt fogható. Ma már elképzelhetetlen, de a katonaságnál fadobozban, lakattal lezárva tartották a tévékészüléket, csak a képernyő látszott ki, így csak a hazai adást lehetett fogni, viszont annak hírműsorát, meg egy katonai magazint kötelező volt megnézni. Folyt az intézményesített butítás. Nekem az 1973-as évből, amelyet a seregnél töltöttem, teljesen kimaradtak a világban történtek.
Műholdas műsorsugárzás
A tévézés paradicsomi korszaka a kilencvenes években, a műholdas műsorsugárzással jött el. Amint anyagi lehetőségeim engedték, beszereztem a szükséges technikai berendezéseket. A szabadon sugárzott műsorok mellett nagy volt a kínálat a fizetős, tehát kódolt műsorokból is. Ahogy rohamosan fejlődött a számítástechnika, ezzel együtt ügyesedtek a hackerek is, akik hamarosan feltörték a digitálisan kódolt műsorcsomagokat. Aki kicsit jártas volt a dologban, az legálisan hozzájuthatott azokhoz a technikai eszközökhöz, amelyekkel illegálisan nézhetővé vált szinte minden, Európában sugárzott csatorna. Én ez idő tájt nagyjából kétezer kódolt műsort nézhettem volna, de természetesen már akkor is szelektáltam. Hozzávetőlegesen háromszáz dokumentumcsatornám volt, amelyeken természetfilmeket, útleírásokat sugároztak egész nap. A Tűzföldtől Kamcsatkáig, Új Zélandtól Skandináviáig varázslatos tájakat, változatos állatvilágot, érdekes népeket ismerhettem meg. Csoda, ha megszerettem a dokumentumfilmeket?
Ez a szerelem a mai napig tart, annál is inkább, mert a játékfilmektől közben megcsömörlöttem. Ennek egyik oka, hogy a filmipar idomult az igényekhez, jobban mondva az igénytelenséghez és ontja magából a gagyit. A sportközvetítések iránti érdeklődésem is alábbhagyott, már csak egy nyári és egy téli sportot nézek rendszeresen, mert a sportban is eluralkodott a kommersz és hozadéka, a tisztességtelen versengés.
A jégkorong, gladiátorok küzdelmévé degradálódott és a labdarúgásban is általánosak a szándékos, helyenként kegyetlen szabálytalanságok. A futballdiplomáciában uralkodó áldatlan állapotok és a futball körül forgó irdatlan pénzek, a játékosok aránytalanul magas fizetései, nem teszik nekem szimpatikussá ezt a sportot. Maradtak tehát a dokumentumfilmek, a hírek és a régi-új kedvenc – a nívósabb beszélgetős műsorok. Sajnos, néhány nagy nézettségű természetfilmes csatorna sem tartja már a korábbi színvonalat. Azokon is sokasodnak a hollywoodi felfogásban forgatott, szenzációhajhász, bombasztikus narrációval aláfestett, a természetet és az élővilágot egyáltalán nem tisztelő filmek. Szerencsére a német nyelvterületen szép számmal maradtak még igényes műsorokat sugárzó közszolgálati csatornák, ezért aki bírja a nyelvet, talál kedvére való műsort.
Divathullámok
Ritkán ülök fel divathullámoknak, mostanában azonban megtörtént. A drónok elterjedésével menő lett a légi felvételek útján bemutatni a tájat. A magasból még az átlagos vidék is nagyon jól mutat, a gyönyörű tájak még szebbek lesznek. Az így készült filmek által volt szerencsém madártávlatból végignézni teljes hosszában a német és francia tengerpartot, a Duna völgyét, az Alpokat, Ausztriát, Németország fontosabb városait, jelentősebb folyóit és egyéb vidékeket. Külön élmény, ha az ember olyan tájat lát, amerre már járt.
A magyar közszolgálati tévé 2015-ben nagy fordulatot vett, sajnos, rossz irányban. A szabadgondolkodású, autonóm ember számára élvezhetetlenné vált, ezért nem nézem, pedig pár éve kihagyhatatlan volt számomra például a Mindentudás egyeteme ismeretterjesztő sorozat. A kereskedelmi csatornákat amúgy sem nézem már évek óta, ezeknél valóban kellene fordulat a műsorpolitikában, de hát ez utópia, ahhoz sok mindennek meg kellene változnia.
Az utóbbi években első számú kedvencemmé vált az a hírcsatorna, amelyen Friderikusz Sándor nagyszerű interjúi voltak láthatóak, akit karrierje kezdetén nem kedveltem igazán. Korábbi, nyugati tévéktől „lekoppintott”, meglehetősen harsány show-műsoraiból meggazdagodva, most már megengedheti magának, hogy meghívjon egy sor kiváló hazai egyéniséget, vagy a világban élő és alkotó magyarokat, tartalmas és tanulságos beszélgetésekre. Legtöbbjük, nélküle Magyarországon, nem is kerülne képernyőre.
Az itt hallott nézetek sokat segítenek, hogy el tudjak igazodni a mai bonyolult világ dolgaiban, politikai útvesztőiben.
