Válás, vagy különélés nyugdíjas korban
Amellett, hogy manapság az együttélést, sőt a gyermekek vállalását is csak ritkán szentesítik egyházi áldással, vagy hivatalosan, anyakönyv-vezető pecsétjével, döbbenetesen magas a válások száma. Akik két-három évet bírtak csak ki egymás oldalán, azok felett átsiklik a figyelem. A hét, a tizennégy, tizenöt év azonban már nemcsak a két ember kapcsolatának törésével hagy nyomot, a csonka családban maradó, egyik vagy másik szülővel felnövő gyerek is megsínyli.
Most meg, a szakemberek szerint kortünet – vagy jelenség – hogy az álompárnak tartott, harminc-negyven évet együtt töltött nyugdíjasok adják be a válókeresetet, vagy „csak csendben” különköltöznek egymástól.
Sokszor a felnőtt, már önálló családban élő gyerekek is megdöbbennek. Mi történt velük? Néhol a bizalmas barátnő, a legjobb barát tudja, amit tud, de hallgat.
Üres fészek szindróma
Leegyszerűsítve „üres fészek szindrómának” nevezik az időskori válásokat. Ezeket a látszatra nyugodt, békés, sőt boldognak látszó házasságokat csak a gyermekek felnevelése tartotta egybe. És elviselhető volt a kialakított élet-és napirend, amíg mindkét szülő dolgozott. Csupán a legszükségesebb időt töltötték egymás közelében: a gyerekek nevelésének, ellátásának gondjai, az ezzel kapcsolatos teendők. Szintén ebből eredően az üdülések, az ünnepek megszokott rendje-módja.
Amikor saját lábukra álltak, elkerültek otthonról a gyerekek, ezzel szinte párhuzamosan nyugdíjassá vált mindkét szülő. És ha nem volt kedvére való elfoglaltsága valamelyiknek, akkor elkezdődtek a viták, számonkérések, a semmiségeken kirobbanó veszekedések. Egyszerűen nem bírták elviselni egymás közelségét. (Tényleg: minek is kellett ilyen idős korban még a közös hálószoba?) Zavart a horkolása, a motozása, a szaga. Ahogy evett, szuszogott, motoszkált a másik: mindenbe bele lehetett (sőt kellett) kötni…
Tudunk olyan idős házaspárokról, akik (mivel nagy házban maradtak kettecskén) a házon belül költöztek külön, hogy ne legyenek a másik útjában.
Szerencsére, manapság, a legtöbb helyen az étkezés megoldható, házhoz viszik munkanapokon az ebédet, ha a nyugdíjas megrendeli. A mosás sem gond, jó mosógépek kaphatók… Az egész hét eltelik hangos (vagy a többi) szó nélkül. De vasárnap elballagnak együtt a templomba. Sokszor az utca, a falu sem tudja, hogy úgy élnek egymás közelében, mint két idegen. (Csak rosszabbul, ha belülről marja őket a keserűség, vagy a gyűlölet…) Ebben az áldatlan helyzetben a legtöbbször egy váratlan betegség hoz kényszerű változást, ha úgy tetszik, megoldást. Az ápolásra, gondozásra szoruló férj (vagy feleség) mellett – mint hosszú, együtt töltött életük során mindig – továbbra is ott áll a másik. Eteti, vezetgeti, teszi, amire szüksége van a ráutaltnak.
Persze, azért vannak látványosabb, hangosabb válások, szétköltözések is. Ezek néha új társra találással érnek révbe, vagy a további években – önként vállalt magánnyal. A városi, szűkebb lakásokban nehezebb kikerülni egymást. Itt a legtöbb különélés (válás) költözéssel ér véget. Hogy kire testálódik az ingatlan – akár ház, akár lakás a tét – rendszerint bíróságon dől el.
Érzelmi sokk
Ami viszont a család felbolydulását, szétszakadását illeti, minden érintett számára megrázó, nehezen feldolgozható érzelmi sokkot jelent. Persze, a legtöbb szülő esetében a felnőtt gyerekek kéretlen – jó szándékú – tanácsadóként lépnek fel, békíteni, csillapítani próbálják őket. Pedig a szülők már régebben elhatározták, amiről végül döntöttek: hogy békésebb, elviselhetőbb lesz a különélés, mint az egymáshoz kötöttség.
Nyugodtan hárítsák el a szemrehányásokat: amivel tartoztak a gyermekeiknek, azt már megadták nekik. Ne hagyják, hogy megforduljanak a szerepek, s ők akarjanak anyáskodni, atyáskodni apjuk, anyjuk felett. Az se ingassa meg a válásra kényszerülő szülőket az alaposan megfontolt döntésben, hogyha azzal fenyegetőznek, rájuk sem bírnak nézni többet, ha EZT megteszik. Nem eszik olyan forrón a kását…
Ideje viszont – amíg lehet – bepótolni a régtől elmulasztott beszélgetéseket a felnőtt gyerekekkel. És elmondani az évek hosszú során felgyülemlett keserűségeket, a váláshoz vezető folyamatot. Talán megértenek belőle valamit. Vagy legalább annyit, hogy megbékéljenek szüleik döntésével. Ha lecsillapodnak a dúlt kedélyek, békésen is el tudnak majd tölteni egy-egy délutánt, ünnepet együtt, a közös unokákkal…
