A Barátnők klubja

Ideje már leróni a tartozásom: még mindig adós vagyok az 1969-ben létrejött Magyar Nőtanács történetének megírásával. Annál is inkább, mivel éppúgy, mint tíz évvel ezelőtt, az idén, 2019 májusában is emlékeztetett rá Alsószeli mindent számon tartó, kultúráért felelős, szervező, alkotó közössége. Köztük az egykori alapítók a Barátnők klubjából, akik – közben átmentve a Csemadokba – mindmáig éltették és aktívan, működőképes állapotban tartják – ma már ötvenedik éve -, az egykor, éppen a Barátnők klubja szervezésével létrehozott dalkört.

Hogyan is kezdődött?

Az 1968-as Prágai Tavasz reformtörekvései a nők nagy tömegét felölelő Szlovákiai Nőszövetségben csak egy év múlva, 1969 januárjában kezdtek kibontakozni, majd konkrét jogi, szervezeti és szerkezeti megoldásokat hozni. Ekkorra már felszínre került sok, nemzetiségünk életét nehezítő probléma és gond, hiányzó intézményrendszerünk, iskoláink, oktatási körülményeink, tankönyveink állapota.

Szükség lett volna rá nagyon, hogy a nőszövetség tagjaként nyilvántartott közel 40 ezer magyar nemzetiségű asszony anyanyelvén jusson tanfolyamokhoz, előadásokhoz, ahhoz, hogy érvényre juttathassa képességeit. Egyetlen fóruma volt addig, a Nő című hetilap, amelyet szintén a nőszövetség adott ki, akkor már 18. éve. És, ma már hihetetlenül magasnak tűnő, 46 -47 ezer példányban.

Éppen az akkori szerkesztőség volt a bölcsője, az ösztönzője annak, hogy a nőszövetségben létrejöjjön egy viszonylag önálló képviseleti és irányító szervezet, az adott struktúrába illesztve, mégis önálló alakulatként, ez lett (volna) a Magyar Nőtanács (párhuzamosan az Ukrán Nőtanáccsal). Úgy terveztük, hogy ennek lesznek járási szervei, legfőképpen pedig helyi szervezetei, illetve a formálisan már működő helyi szervezetekben, azok mellett, magyar klubok. Túl körülményesnek tűnhet mai szemmel, hogy ennyiféle adminisztratív-szerkezeti átkötésre volt szükség, de különben szóba sem jöhetett volna a létrehozása.

Hogy a tevékenységük mire ad majd lehetőséget? Gondoltunk magyar nyelvű orvosi előadásokra, főzőtanfolyamokra, író – olvasó találkozókra, a helyi hagyományok ápolására, házi készítmények előállítására, eladására, honismereti túrákra, baráti kapcsolatok felvételére, elsősorban a Magyarországra kitelepítettek új lakóhelyével, s rejtett szándékként, hogy megerősíthessük bennük a meggyőződést, miszerint gyermekeiknek anyanyelven történő oktatásra, tehát magyar óvodákba, iskolákba íratásra van szükségük. De mindezt elsősorban a társadalmi-politikai tájékoztatás tetszetős ígéretébe kellett becsomagolni.

Klubalakítás

Mi, a szerkesztőségi munkánk mellett, riportkészítések során vizsgáltuk, szondáztuk a lehetőségeket, van-e erre igény. Füleken a magyar pedagógusok voltak a leglelkesebbek. Az ő pedagógusklubjuk már működött. A nőszövetség februári kongresszusa végre zöld utat nyitott szándékainknak. És az 1969-es február 23-i számban írtam le először, hogy alakítandó klubjainkat a Barátnők klubja néven jegyezzük majd be.

„Olvasóink levelei, ötletei, kívánságai alapján ezt a nevet javasoljuk a magyar nemzetiségű nők klubjainak. Hogy miért? Szeretnénk, ha mindenki megtalálná őszinte tanácsadóját, segítőjét klubjainkban. Ha a klubtagok összefogásából igazi baráti közösségek születnének, amelyek együtt keresnék a megoldást, a legnagyobb, nőket érintő problémákra…Ha tíz „barátnő” megbeszélte, elhatározta, már megalakulhat a klub. A névsort, a személyi adatok feltüntetésével, két példányban kell elkészíteni, s a nőszövetség helyi szervezetének, valamint a Helyi Nemzeti Bizottságnak be kell nyújtani. Az ő jóváhagyásukkal kell a klub vezetőjét megválasztani… A klub tagja lehet olyan nő is, aki a nőszövetségnek nem tagja, viszont szeretnénk, ha minden klubtag belépne a nőszövetségbe, mivel a magyar nemzetiségű nők  képviseletét a felsőbb szervekben taglétszámuk arányában határozzák meg…”

Ezt követően elküldtük a klubok alapszabályzatát a helyi szervezeteknek, s napról-napra, hétről-hétre jártuk a falvakat, a magyarlakta városok üzemeit, hogy találkozzunk az itt dolgozó, együttműködésre eddig is kész magyar asszonyokkal. A helyzet ekkor már érezhetően változóban volt, kezdődött a „politikai bekeményítés” időszaka. A központ, a járási nőbizottságok nemigen siettek a tájékoztatással. Egyedül a Nő szerkesztőségén keresztül jutottak el a klubalakításhoz szükséges tájékoztatások a helyi szervezetekhez. Leveleztünk, itt-ott telefonáltunk, de leginkább személyesen érveltünk, biztattuk a bátrabb, változtatásra fogékonyabb asszonyokat.

Az első klubok

És márciusban már Kassán, majd Ájban (Kassa mellett) is megalakult a Barátnők klubja. Idehaza édesanyámat, Mészáros Gizellát, és Pukkai Ilonkát, a község akkori népművelőjét biztattam.

1969 április 29-én erről tudósíthattam a Nő 46 ezer előfizetőjét, több mint százezer olvasóját: „ A Galántai járásban elsőként Alsószeliben alakult meg a barátnők klubja. Mészáros Gizella és Varjú Éva összeírták az érdeklődőket. Ötvennégy név került a papírra, s átnyújtották a névsort a helyi szervezet elnökének, Judita Bogárovának. Bejelentették, hogy megalakították a Barátnők klubját. Az alakuló esten több mint 60 asszony vett részt.”

Ötletek, elképzelések

Ötlet, elképzelés volt elég. Kezdeti próbálkozás is. Például mindjárt a falu régi hagyományait felidézni akaró pünkösdi bál szervezése. Össze is hordták a hozzávalókat, édesanyám kézzel írott feljegyzéseiből akárki megtudhatja, ki mennyi liszttel, tojással, meg a sütnivalókhoz – vendéglátáshoz – többi szükséges hozzávalókból mennyivel járult hozzá a rendezvény sikeréhez. Később egyre sikeresebbé vált a farsangi bálok rendezése, a kézimunka- a sütőtanfolyamok, olvasótalálkozók szervezése, a különféle faluszépítési, társadalmi munkákban való részvétel, a közös kirándulások.

Amikor a Husák-diktatúra mindent elsöpört a demokratikus vívmányokból, amelyek éppen csak láttatni engedték magukat, már nemigen demonstrálták az asszonyok hivatalosan a klubok működését. Pozsonypüspökin és a fővárosban, is sokáig dolgoztak még együtt az asszonyok,segítették a fiatalok klubszerű találkozásait.

De itt, Alsószeliben dolgozott, munkálkodott mégis a legtovább a magyar asszonyok klubja. És máig él az összetartozás, a tenniakarás sokféle megnyilvánulása, a kapcsolatteremtés és tartós baráti kapcsolat Csátaljával, a vendégjárások- vendéglátások több mint 30 esztendőn keresztül.

A daloskör

És máig emlékezhetünk e tiszavirág életű, de nemes kezdeményezésre (alig egy éve volt a létrehozásra, szerveződésre a Magyar Nőtanácsnak, máris „szó nélkül” meg kellett szűnnie, mert a Husák-időszak központosította a nőszövetség politikai irányítását is), mégpedig a ma is éneklő daloskör jóvoltából.

Ugyanis rögtön a kezdetekkor fölvetődött, hogy volt itt egykor egy országos hírű dalárda, a Boros Béla tanító úré. És maradtak idehaza még – a ki nem telepítettek között – egykori dalárda tagok. Nosza, összeállították a névsort, s mind annyiszor később még – sorra járták a házakat. Ez lett a Barátnők klubja éneklőcsoportja, amely mindaddig küszködve, bizonytalankodva, de szívós elhatározással gyűjtötte a népdalokat, nótákat, s tanulta az együtt éneklést, amíg csak a jól ismert szervezők ide nem csábították Szabados Lászlót. Akkortól kezdve volt tanácsadója, majd vezetője, s fejlesztője az éneklőcsoportnak. Amikor már nem működhetett „hivatalosan” a Barátnők klubja, a Csemadok örömmel felkarolta a dalkört, segítette a működését.

Az alapítók közül a legtöbb feladat Pukkai Ilonka vállára hárult, mindmáig ő a fő mozgatója minden, egykoron a nőszervezetben megfogalmazott, elkezdett tevékenységnek. Édesanyám már 25 éve nincs közöttünk.

A legfőbb ideje, hogy amíg képes vagyok rá, leírjam, s legalább itt közzétegyem annak a Magyar Nőtanácsnak a történetét, amely a legrövidebb életű magyar tömegszervezet volt az akkori Csehszlovákiában. Annál is inkább, mert ma már egyedül én élek a Magyar Nőtanács szervezői közül, s azok közül is, akik a mára már elfeledett Barátnők klubjainak létrehozását kezdeményezték.

Haraszti Mészáros Erzsébet