Tudod, én szeretek egyedül lenni. Nemigen bírom felfogni, hogy a korunkbeliek – mármint a nyolcvan felettiek – miért sopánkodnak annyit. Hogy magányosak, hogy már sem olvasni, sem rádiót hallgatni – sőt még tévézni – sem szeretnek. Csak bámulnak ki az ablakon, lesik az ajtócsengőt, a kaput, a telefont, hogy mikor jelentkezik a lányuk, a fiuk, az unokájuk, vagy az a szomszéd, aki még rájuk nyitja néha, vagy naponta az ajtót.
Mondd meg egyenesen, hát mit is kezdhetnek még velünk? A legtöbben közülünk csak azzal vannak elfoglalva, azt sorolják, hol fáj, milyen gyógyszert hányszor vesznek be reggel, délben, este. Hogy aludtak-e éjszaka, vagy nem, meg hogy mikor voltak orvosnál, melyik mit mondott.
Persze, úgy általában, egyedül vagyunk. A régi barátnők, egykori kollégák száma egyre fogyatkozik. A még élőkkel sem igen találkozhat már az ember. Nehezebb kimozdulni, hogy valahol leüljünk egy kávéra. Egymást fölkeresni? Valljuk be, már az a kis izgalom, ami egy látogatással, vendégfogadással jár, már az sem hiányzik. A telefon kényelmes, a fotelban ülve is jókat lehet tereferélni, s így még az sem tűnik fel, hogy romlik a hallásunk. És nem is mutogatjuk szívesen, mennyivel lett több a ráncunk, vagy kevesebb a hajunk, mióta nem láttuk egymást…
Én soha nem unatkozom. Ülök a kis, „világra nyitott ablakom”, az internet előtt,. Kártyázok, „csetelek”, olvasom – persze válogatva – a híreket, az érdekességeket. Zenét hallgatok.
Most meg, amikor sokan azért esnek pánikba, hogy megint több napon keresztül utazik, rokont, családot látogat az egész ország, s a képernyőről is csillagszórók fénye, meg terített asztalok látványa kápráztatja a szemünket – ők kénytelenek magányosan kivárni a megszokott, „normális” hétköznapokat.
Én örülök a Karácsonynak. Alig várom, hogy elkezdődjenek a régi jó mesefilmek, a gyerekeknek készült játékfilmek, sorozatok.. Bejelölöm, melyik tévécsatornáról mikor, melyiket adják. A Tüskevártól az Abigélig, a Keménykalap és krumpliorrtól a Frakk, a macskák réme, vagy a Mézga család sorozatig, meg a Három mogyoró Hamupipőkének csodálatos, régi cseh mesefilmig – jöhet minden.
Minden, amit valamikor, amikor még kicsik voltak a gyerekek, nem nézhettem végig. Főzni kellett, takarítani, mindent, ami a családdal, háztartással jár. És közben dolgozni, éppen a legjobb műsoridőkben. Hát most bepótolom. A családi együttlét órái – vagy nálam, vagy a gyerekeimnél – kivételével ez a fő programom. Egy tányérkán a fölszeletelt alma, meg valami ünnepi nassolni való. Felrakom a lábam, hátradőlök a fotelban. Megnyomom a távkapcsoló gombját. És jöhetnek a megható történetek, a csodálatos mesék. Nagyon élvezem.
Lejegyezte: H. Mészáros Erzsébet
