Jókai Anna szívesen kölcsönadná most csodálatos könyve címét, ha csak nem találna azonnal másikat. Úgy is mondhatnám, ebben az igazi írók számára berobbant, (előidézett?), áttekinthetetlen, beláthatatlan helyzetben. Drámai. Katasztrofális. Sok-sok jelzővel illetik. Hirtelen feltűnt jósnők jövendölését idézik. Kutatók pontosnak vélt előrejelzéseiben bizakodnak, vagy éppen ettől rémülnek meg. Hogy ez még csak a kezdet. Hogy hamarosan véget ér, mindenkit megfertőz, de túlélik a fiatalok, az egészségesek, akik most fegyelmezetten várnak, türelemmel viselik a különzártságot.
Az internet és a tévé előtt ül mindenki, akit otthonmaradásra szólít fel a fegyelem, az önmaga és a mások iránti felelősség. És naponta számolják, hol mennyien fertőződtek meg, hányan haltak meg.
„Esténként rám tör a pánik, alig tudok elaludni. Mi lesz velünk? Az unokámmal, a gyerekeimmel? Mi vár rájuk? És én? Hatvannyolc éves vagyok. Elér? Túlélem? Lesz majd mellettem valaki?
Egyelőre elmegyek a boltba. Megveszem, ami kell. Látom az erkélyről, hogy a hetvenöt esztendős szomszédomnak kékkesztyűs futár hordja az ebédet. Vajon ez biztonságos megoldás? Mi egyáltalán a biztonságos. A postaládámba bedobta a barátnőm az arcvédő maszkot. Egyszerre kettőt. Mondhatom, elég nehéz alatta szuszogni. Kesztyűm még nincs.
Kezet mosok, szappannal. Fertőtlenítőm is van, csak nem tudom, mikor kenjem vele a kezemet, amikor elmegyek otthonról, vagy amikor megjöttem.”
Más:
„Nálunk annyi változott, hogy állandóan mindent tisztogatunk, lemosunk, felmosunk. Meg hogy arcvédőt viselünk. Csak átkiabálunk a szomszéd kapuba, de be nem megyünk. Persze, a család, amíg együtt van, azért nem unatkozik. Nagyobbak, kisebbek, van játék, nevetés, meg futkározás az udvaron, a kertben. És azért bennünk a félelem, nem köhög-e valamelyikünk, nincs-e láza a kicsinek… Nem lenne jó, ha ránk ragadna, mert nem tudhatjuk, milyen, kiben milyen kárt tud okozni.”
Régi kolléganőmet hívom, kérdem, hol kószált, hogy órák óta nem találom:
„Kint voltam az erdőben… De mondhatom, ennyi ember a város főterén sincs, mint ott. Igaz, arcvédő mindenkin van, a gyerekeken is. És nyitva tart egy büfé, hosszú sorok előtte. Mindenki sörre vár, megszomjaznak a sétában.”
„Te már írtál végrendeletet?” – ezzel hívott fel egy korombeli – tehát nyolcvan feletti barátnőm.
Merthogy ő már megírta, habár nem szabályos még az egész. De mit lehet tudni, ebben a helyzetben. Nem, ő ki nem megy, csak az erkélyre. Az unokája a küszöbön hagyja a bevásárlást, ő meg főzöget magának. Most azért aggódik, mert vasárnap meglátogatta az egész család, a lánya, a veje, az unokája. Igaz, meg nem ölelgették, a puszilkodás is elmaradt, arcvédő volt rajtuk. De ki tudja, nem fertőzték-e meg. Hát, ha rosszul találna lenni, még felhív, hogy elköszönjön tőlem…
„Nekünk könnyebb!” Ezt egy kertes, falusi házban élő ismerősöm állítja. És azt hiszem, igaza van. A kertecske, az udvar mindig sürgeti ilyenkor a tevékeny kezeket. Kapálni, ültetni, gyomlálni, öntözni lehet arcvédő nélkül is. A föld üzenete, hogy teremni akar, hogy továbbviszi és táplálja az életet, ha lehajolunk hozzá.
„Képzeld, AZÓTA minden nap felhív a fiam, tudod, korábban, ha egy héten egyszer rátelefonáltam, rám förmedt, hogy sok a dolgom, hagyj békén!… Hát, még örülök is, hogy kitört ez a rossznyavalya, legalább érzem, hogy azért szeret, ha a sok idegességben, gondban eddig nem is mutatta… Igaz, hogy elalvás előtt felhajtok egy kupicányi szilvát, de az biztosan segít fertőtleníteni, meg legalább elalszom, s nem álmodok olyan vadakat.
Tudod, most jutott eszembe sok minden, amit a háború idején éltem át. A bunker az udvar végében, ahová el kellett bújnunk, ha légiriadót jelzett a sziréna, meg ilyesmi. Soha nem is meséltem róla a gyerekeknek, mert mindig rohantak. Nem volt kedvük történeteket hallani ilyen rossz emlékekről, a mi háború utáni gyerekkorunkról, amikor nem volt cukor, só, élesztő.
Te, tényleg, nálatok van élesztő? Tennék el a mélyhűtőbe néhány kockát, ha hoznának a szomszédok, akik bevásárolnak nekem, csak el ne felejtsem felírni…”
Hát így, egyelőre. Éldegélünk, várunk, várakozunk, tűnődünk, telefonálunk, aggódunk, hallgatunk, s akik tehetjük, a világhálón „lógunk”, mintha minden ember szívével együtt dobogna a mi szívünk is.
H. Mészáros Erzsébet
