Ne féljetek!

arcvédő

Jókai Anna szívesen kölcsönadná most csodálatos könyve címét, ha csak nem találna azonnal másikat. Úgy is mondhatnám, ebben az igazi írók számára berobbant, (előidézett?), áttekinthetetlen, beláthatatlan helyzetben. Drámai. Katasztrofális. Sok-sok jelzővel illetik. Hirtelen feltűnt jósnők jövendölését idézik. Kutatók pontosnak vélt előrejelzéseiben bizakodnak, vagy éppen ettől rémülnek meg. Hogy ez még csak a kezdet. Hogy hamarosan véget ér, mindenkit megfertőz, de túlélik a fiatalok, az egészségesek, akik most fegyelmezetten várnak, türelemmel viselik a különzártságot.

Az internet és a tévé előtt ül mindenki, akit otthonmaradásra szólít fel a fegyelem, az önmaga és a mások iránti felelősség. És naponta számolják, hol mennyien fertőződtek meg, hányan haltak meg.

„Esténként rám tör a pánik, alig tudok elaludni. Mi lesz velünk? Az unokámmal, a gyerekeimmel? Mi vár rájuk? És én? Hatvannyolc éves vagyok. Elér? Túlélem? Lesz majd mellettem valaki?
Egyelőre elmegyek a boltba. Megveszem, ami kell. Látom az erkélyről, hogy a hetvenöt esztendős szomszédomnak kékkesztyűs futár hordja az ebédet. Vajon ez biztonságos megoldás? Mi egyáltalán a biztonságos. A postaládámba bedobta a barátnőm az arcvédő maszkot. Egyszerre kettőt. Mondhatom, elég nehéz alatta szuszogni. Kesztyűm még nincs.
Kezet mosok, szappannal. Fertőtlenítőm is van, csak nem tudom, mikor kenjem vele a kezemet, amikor elmegyek otthonról, vagy amikor megjöttem.”

Más:

„Nálunk annyi változott, hogy állandóan mindent tisztogatunk, lemosunk, felmosunk. Meg hogy arcvédőt viselünk. Csak átkiabálunk a szomszéd kapuba, de be nem megyünk. Persze, a család, amíg együtt van, azért nem unatkozik. Nagyobbak, kisebbek, van játék, nevetés, meg futkározás az udvaron, a kertben. És azért bennünk a félelem, nem köhög-e valamelyikünk, nincs-e láza a kicsinek… Nem lenne jó, ha ránk ragadna, mert nem tudhatjuk, milyen, kiben milyen kárt tud okozni.”

Régi kolléganőmet hívom, kérdem, hol kószált, hogy órák óta nem találom:

„Kint voltam az erdőben… De mondhatom, ennyi ember a város főterén sincs, mint ott. Igaz, arcvédő mindenkin van, a gyerekeken is. És nyitva tart egy büfé, hosszú sorok előtte. Mindenki sörre vár, megszomjaznak a sétában.”

Te már írtál végrendeletet?” – ezzel hívott fel egy korombeli – tehát nyolcvan feletti barátnőm.

Merthogy ő már megírta, habár nem szabályos még az egész. De mit lehet tudni, ebben a helyzetben. Nem, ő ki nem megy, csak az erkélyre. Az unokája a küszöbön hagyja a bevásárlást, ő meg főzöget magának. Most azért aggódik, mert vasárnap meglátogatta az egész család, a lánya, a veje, az unokája. Igaz, meg nem ölelgették, a puszilkodás is elmaradt, arcvédő volt rajtuk. De ki tudja, nem fertőzték-e meg. Hát, ha rosszul találna lenni, még felhív, hogy elköszönjön tőlem…

Nekünk könnyebb!” Ezt egy kertes, falusi házban élő ismerősöm állítja. És azt hiszem, igaza van. A kertecske, az udvar mindig sürgeti ilyenkor a tevékeny kezeket. Kapálni, ültetni, gyomlálni, öntözni lehet arcvédő nélkül is. A föld üzenete, hogy teremni akar, hogy továbbviszi és táplálja az életet, ha lehajolunk hozzá.

„Képzeld, AZÓTA minden nap felhív a fiam, tudod, korábban, ha egy héten egyszer rátelefonáltam, rám förmedt, hogy sok a dolgom, hagyj békén!… Hát, még örülök is, hogy kitört ez a rossznyavalya, legalább érzem, hogy azért szeret, ha a sok idegességben, gondban eddig nem is mutatta… Igaz, hogy elalvás előtt felhajtok egy kupicányi szilvát, de az biztosan segít fertőtleníteni, meg legalább elalszom, s nem álmodok olyan vadakat.
Tudod, most jutott eszembe sok minden, amit a háború idején éltem át. A bunker az udvar végében, ahová el kellett bújnunk, ha légiriadót jelzett a sziréna, meg ilyesmi. Soha nem is meséltem róla a gyerekeknek, mert mindig rohantak. Nem volt kedvük történeteket hallani ilyen rossz emlékekről, a mi háború utáni gyerekkorunkról, amikor nem volt cukor, só, élesztő.
Te, tényleg, nálatok van élesztő? Tennék el a mélyhűtőbe néhány kockát, ha hoznának a szomszédok, akik bevásárolnak nekem, csak el ne felejtsem felírni…”

Hát így, egyelőre. Éldegélünk, várunk, várakozunk, tűnődünk, telefonálunk, aggódunk, hallgatunk, s akik tehetjük, a világhálón „lógunk”, mintha minden ember szívével együtt dobogna a mi szívünk is.

H. Mészáros Erzsébet

Önnek ajánlott

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: