Valaki mondja meg…

piac maszkban 2020

Már legalább két hete – a járvány hányadik napja is volt? – zümmögött a fejemben ez a régi Presser-dallam, Adamis Anna szöveg… Már amennyire az időjárási frontok szerinti, változó erősségű fülzúgástól hallani véltem.

Amikor bejelentették, hogy enyhítik a szigorú tilalmakat, s újra szabad lesz ezt meg azt tenni, az utcán jönni-menni, kettesével sétálni, a közeli ligetekbe, erdőkbe kirándulni családostól, sőt, a teraszokon társalogni, üdítőt inni… Majd, hogy az arcmaszkot is le lehet venni, ha ötméternyi távolságban nem jön-megy körülöttünk senki, meg éttermekben, családostól, egy asztalnál ebédelni.

Közben, a megszokott órákban, napokon, baráti, rokoni telefonhívások.”Képzeld, végre kint vagyok a házban. Nem sokan autókáztak az úton, egy óra alatt ideértem… Gereblyéztem, palántáztam. Maradhatnék is nyugodtan, de sajnos, be kell mennem a városba. Hetente legalább egyszer meg kell öntöznöm a szobanövényeimet.

A drága szomszédasszonyom nem vállalja. Mert a gyerekei figyelmeztették, senkinek a lakásába ne menjen be, nehogy már megfertőződjön. Hát az én üres lakásomba se hajlandó belépni. Hiába mondom, már lefújták a szigorú karantént. Nem, ő ki se mehet. Még az utcán sem volt, amióta veszélyesnek nyilvánították, merthogy a saját érdekében ezt kell tennie… Hát a boltokba? Oda eddig is mehetett volna! Érvelek, de hajthatatlan. Ő csak a gyerekeire hallgat, azok hazavisznek mindent, amire szüksége van. Az egyik be is jár hozzá, maszkban, a másik az ajtó előtt hagyja a tele táskát, s csak becsönget. Nem mondták, hogy már kimehet. Csak hogy vigyázzon magára.

A temetőbe néhány napja kivitte a lánya az apjuk sírjához.

Az erkélyen sétálgat. Nem enged be senkit, a földszinten lakó szomszédasszonyával is csak úgy, messziről (ő fönt, az lent) integetnek egymásnak. Újságot nem olvas, a tévében csak a Cecíliát figyeli, az mást mond, mint az itthoni rádió, meg a tévé, úgy összezavarodik néha, nem érti, mit szabad, mit nem. Kell-e akkor az arcmaszk, vagy nem?… Az unokái se voltak nála sem Húsvétkor, sem Anyák napján. Mert féltik a nagymamájukat. Majd csak szólnak, ha eljön az ideje…”

Ballagok én is a kicsi piac felé. Zsebemben a kedvenc maszkom, az aprópöttyös, amit a városi hivatal postázott az öregeknek. Szemben két siető fiatal, széles mosollyal, maszk nélkül. Az iskola körül – végre – nyüzsgő gyereksereg, tele szájjal kiabálnak, mesélnek egymásnak. Ennyi hét bezártság, elzártság után végre megint együtt az osztály, a barátok. Maszk sehol, se a nyakukban nem lóg, sem a zsebükben – hogy ha rájuk szólnának, kéznél legyen.

Próbálom felidézni, mi is a legújabb engedmény? De nemigen megy, hiszen minden nap van valami újabb. Most a legfontosabb, hogy megint szabadon átjárhatók a nekünk fontos határok.

A piacra érek, régi kedves ismerősök a pultok mögött. Az egyik maszkban, a másik a nélkül. A friss kel, káposzta, sárgarépa, illatos szamóca között válogatók is, ki csupasz arccal, ki maszkban. Kedélyes terefere, a szemközti sörözőben persze, a napsütést, meg egymás társaságát élvezve, diskuráló férfiak. Van, akinek a fülén lóg az arcmaszk pántlikája, a legtöbb még a zsebében tartja, kacéran kivillan a csücske, mint egykor a díszzsebkendőnek. Nem öt méter, nem is kettő közöttük a távolság, hogyan is lehetne beszélgetni olyan messze egymástól. Különben is, mondhatnák, hogy testvérek, vagy, hogy rokonok. A lényeg, hogy hála istennek egészségesek, jól érzik magukat. De senkit sem zavarnak, akit mégis, messzire elkerülve őket sétál el mellettük.

A lángossütőben is a benti asztaloknál üldögélnek már a szülők, meg a gyerekek. Eddig csak az ajtón adogatták ki az illatos, fokhagymás finomságot. Most végre, teát vagy üdítőt iddogálva hozzá, a kis falatozóban majszolják fülig zsírosan.

A hentes előtt még laza, hosszú sor. Pedig már négyesével mehetnek be a vevők. Az ajtóhoz érve még mindenki az arcára igazítja a maszkját, bent fertőtlenítőt spriccel a kezére, aztán körbenéz, kéri, amiért ide igyekezett.

Csupa zöld, meg piros, zöldséggel, gyümölccsel tele a piac.

Egymást támogató idős pár, szigorúan végignéznek rajtam, ők szoros, szinte a szemükig húzott maszkban, én meg a nélkül?…

Tétován előhúzom, a fülemre akasztom, kissé az orrom alá igazítom – nagyon fullasztana különben – és összeválogatom a vitaminokat. Közben megtudom, Tardoskedd körül, meg a Csallóközben esett-e már elég eső. Az idős pár vett két csomó újhagymát, egy szép, fényes zöldpaprikát és arrább bicegett.

A zsebembe a kis pöttyöst!

Hazaérek, komótosan lepakolom a hátizsákot. Telefon.

„Mondd már meg, ha újságot nem olvas valaki, az itteni tévét nem képes végighallgatni, a szomszédját, vagy a rokonát még mindig nem engedi be, honnan fogja megtudni, hogy már feloldották a karantént? Hogy már bármikor mehet boltba?

Hetvenöt éves, még jó a hallása, a látása, a lába is elviszi bárhová – mégsem megy le az utcára a nagynéném. Egészen elszokott a jövés-menéstől, pedig korábban a temetőbe, a templomba, a boltba – mindenhová ment, amikor a kedve tartotta.

Hogy ő nagyon fáradt. Mibe fárad el annyira, ha minden bevásárlást a menye bonyolít? Azt mondja, a főzésbe. Merthogy igen kimerül, amíg maszkban mindent elkészít.

Most erre mit mondhatok neki, ha a legközelebbi hozzátartozói nem veszik észre, milyen fóbiák tartják rettegésben, hogy naponta órák hosszat fertőtleníti, majd mossa a kezét még mindig, s tea, vagy leves főzéséhez – egyedül, bent a lakásban – nem meri letenni az arcmaszkot!”

Sajnos, a választ én sem tudom. Megértően végighallgatom a barátnőmet, másra terelem a szót. És ismét visszatér a fülembe a „Valaki mondja meg” dallama, szövege…

(hme)

piac maszkban

Kapcsolódó: maszk, kézmosás ...

Önnek ajánlott

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: