Számomra érthetetlen, miért éppen azok hagyják kihasználatlanul, megműveletlenül a kertjüket, akik a legjobban rá lennének utalva a termésére. Gyökérzöldségre, hagymára, burgonyára, ha másra nem, a petrezselyem zöldjére. És persze, azok, akik már nem bírják egyedül megművelni, mert megöregedtek. Csak nézik reménytelenül, a köd lepte, bozóttá nőtt gyomban álló földet…
Talán éppen ezért jutnak eszembe ilyentájt gyakrabban József Attilának a didergető telet idéző verssorai…
Mert minden, amit magunknak, saját erőnkből előteremthetünk, győzelem a gazdasági bizonytalanságnak kiszolgáltatott világ (ország, kormányzat, politika) közömbössége felett. Megtanulhatjuk az önbecsülést, a leleményességet, a túlélést, ha csak néhány órára is, de meghajtjuk a derekunkat a föld előtt. Ha ásóval, kapával, palántákkal, elültetett gyökerekkel és gumókkal, a jövőt tervezzük és teremtjük meg: amiből zöldség és gyümölcs lesz, olyan élelem, amely ellátja a családot. Ha mással nem, burgonyával, vagy akár sütőtökkel. Hogy ne csupán az alamizsnát, a száraztészta és a lisztadományt tudják várni, hogy ismét tanuljanak meg dolgozni is saját megélhetésükért a szociális segélyekből tengődők (is). Annyi a gazos, megműveletlenül parlagon hagyott kert: felesben bármelyik idős ember kiadná olyannak, aki rendben tartaná. Olyannak, aki népes családjával, éhesen várja a postást: ahelyett, hogy munka után nézne. Most például kertásásokat vállalna. Mert bizony, ilyen munkát, minden faluban, csak néhány férfiember vállal. Még csak nem is olyan, aki éppen rá lenne szorulva…
Szívet melengető hallani, hogy van még egy-egy falu, ahol – mivel úgyis haza száműzték az egyetemekről tanulni a fiatalokat – magányos keresztanyjuknak, nagymamájuknak, kalákában felásták a kertjét a keresztgyerekek, unokák. Micsoda örömmel dicsekedték el, hogy ők már megkapták a karácsonyi ajándékot!
kot!
A megműveletlen kert a szomszédoknak is sok gondot okoz.
