Változó világ: változó nagyszülői szerep

nagyszülő

Fogalmam sincs, miért és hogyan “ugrott elő” a gépemben ez az írás, ami őszintén szólva nem egészen az én (nyolcvan év feletti) dédmama korú véleményemet tükrözi, hanem inkább a 20-25 évvel fiatalabb, gyakorló nagyszülőkét. Mivel éppen egy évvel ezelőtt, az oldal indulásakor közöltük, abban reménykedtem, valaki majdcsak hozzászól. Igaz-e, így van-e, jól van-e így, ahogy alakulnak a családbeli kapcsolatok. Mivel a korombeliek közül kevesen olvasnak (még kevesebben) írnak a világhálón, tőlük hiába is vártam bármilyen észrevételt. Viszont telefonon, a közelebbi ismerősök közül néhányan megjegyezték, hogy azért nem kellene arra biztatni a dédunokákat, unokákat: menjenek csak világgá! Inkább itthon kellene tartani őket valahogyan, mert adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor jó lenne, ha a közelükben lenne a nagycsalád, a rokonság. És szép, nagyszerű, hogy annyi idegen nyelven elboldogulnak manapság. De vajon a legkisebbek mennyire képesek majd az anyjuk vagy az apjuk édesanyjuktól örökölt anyanyelvét megtanulni, azon is szívesen és folyékonyan beszélni, ha időnként ide, hazalátogatnak.

Ennek kapcsán a nagyszülők nemzedékeiből többen megjegyezték – tájékoztató, vagy oktató jó szándékkal – hogy a külföldön (tehát távol a családi szülőföldtől) élő fiatalokban már nincs olyan érzés, mint bennünk, “régiekben”. Hiányzik belőlük a honvágy! Azt nem tudták volna megmondani, szerintük ez jó-e, vagy inkább szomorú. Talán inkább nyugtatták magukat, hogy a féltve fölnevelt, széltől is óvott legifjabb nemzedékek nem cipelik magukkal ezt a belső gyötrelemként rágó érzést, ők már mindenütt otthon vannak!

Vajon így van-e? Vajon tényleg soha nem sajdul beléjük a “de jó lenne otthon lenni” vágya? Én már nem fogom megtudni. De valahogy, nagyon titokban, picike reménység pislákol még bennem: hátha hazatérnek egykor “a tékozló fiúk” közül a legjobbak, s hazahozzák, amit a világba kiszaladva fölfedeztek, sikerre vittek. Hogy gazdagodjunk, erősödjünk általa, hogy megmaradjunk még sokáig. Itthon. Őseinktől örökölt szülőföldünkön.

Ezért ismét közzé teszem ezt a korszerű szemléletű írást. Kérem, próbálják most újraolvasni “az én szemüvegemmel”!

A nagyszülő feladatai

Az utóbbi ötven évben döbbenetes változásokat hozott a társadalomban zajló folyamatok egymást váltó sora, a globális minták megismerése, az ún. „fejlett” nyugati világhoz hasonulni akaró fiatal nemzedékek szemlélete a család hagyományos hierarchiájában is. Felbomlott a nagycsaládok szerkezete, kétgenerációs kiscsaládokra osztódott, s a nagyszülő nemzedék távolabbra, vagy egészen messzire került a gyermekek és unokák közeléből. /Talán a falvak hagyományos keretei között élők közül ezt még csak azok tapasztalják, akiknek az utódai – továbbtanulásukat követően – a városokba, vagy külföldre költöznek./

Szerencsére –vidéki településeinken – az idős embereknek csaknem a kétharmada még többgenerációs családokban él. Viszont a változások a falvakat sem kerülik majd el. A városlakók többségét már elérték.

Roboz Gabriella pszichológus így elemzi ezt a helyzetet: ma sokkal változatosabb a kép, mint korábban. A nagyszülőségnek volt egy hagyományos képe, ami annak tradicionális, evolúciós eredetű funkciójához kapcsolódott. Az édesanyák segítették lányaikat a kicsik gondozásában, ápolásában. Ezzel lehetővé tették, hogy több gyermeket vállaljanak. /Miután ez megszűnt, vagy nem igényelték, mint kockázati tényező, megjelent a szülés utáni depresszió…/

Mára a nagyszülő ilyen feladatai háttérbe szorultak. /Ezzel szemben az apák részvétele a szülés, gyermekgondozás során – előtérbe került./

Az idősek családon belüli „hasznosítása” egyre korlátozottabb. Valójában a fiatalok úgy vélik, nincs rájuk szükség.

Több oka van ennek:

A háztartási gépek egész sora áll rendelkezésre: mos, mosogat, porszívózik, felmos. Egész sor, korábban fárasztó és hosszadalmas háztartási tevékenység elvégezhető „külső” segítség nélkül, szinte gombnyomással.

1.

Olyan társadalmi-demográfiai változások történtek, amelyek a régebbi, megszokott nagyszülői szerepeket leszűkítették, vagy teljesen megszüntették. A többgenerációs együttélést a fiatalok ma már nemkívánatosnak tartják, s igyekeznek minél előbb önállósulni. Vagy eleve erre kényszerülnek a szűkebb, kisebb lakások miatt, vagy az emeletes családi házakból költöznek el a tanulmányok, a munkahelyválasztás, külföldi munkalehetőségek okán.

2.

Általában megfigyelhető az egyre későbbre halasztott gyermekvállalás – ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy sokkal idősebb korban válnak nagyszülővé az „öregek”, mint régebben. Igaz, hogy az élettartam megnőtt, azonban nálunk és a környező országokban az idős emberek egészségi állapota rendkívül kritikusnak mondható. Ez ma már igen erős meghatározó tényező, ha az a kérdés, kérjenek-e, igényeljenek-e tőlük állandó, hathatós segítséget a szülők a kisgyermekek gondozásához.

nagyszülői

3.

Egyre több a „szingli”, a gyermeket vállalni nem akaró, egyedül élő nő. Gond a szülőnek, ha odahaza marad, vagy megnyugvás, hogy nem lesznek egyedül, ha segítségre szorulnak majd. De az unokákról le kell mondaniuk…

4.

Mind kevesebb család él a klasszikus európai modell szerint, az évszázadokon keresztül szilárdan vett „holtomiglan, holtodiglan” házasságban. Rendkívül sok a válás, a második, sőt harmadik házasság /vagy együttélés/. Újfajta, nagyon gyakori jelenség ugyanis a papírformák nélküli együttélés.

E változó párkapcsolatokban kevés család tud harmonikus gyermekkort biztosítani. És a fentiekben felsorolt okok miatt még a nagyszülő sincs, aki a régebbi időkben stabilitást jelentethetett éppen ezekben a helyzetekben. Számos gyerek úgy nő fel, hogy tele van rejtett, elfojtott sérelmekkel, haraggal. Konfliktusok alakulnak ki a gyorsan változó nevelési elvek miatt is a szülő és gyerek generációk között. Régebben ezek a többgenerációs családon belül elsimultak, mert értelmes normák, szabályok, tekintélyelvek, sok együtt végzendő tevékenység hozta összhangba. Ma a szülő hajtja magát, szinte robotol, a gyerek hagyja magát kiszolgálni, a „te csak tanulj!”, modern elvek alapján.

De a nagyszülő nem szólhat – „nem szólhat bele”!, mert hogyan is érthetne hozzá. Fölötte már eljárt az idő.

5.

A rohamosan elöregedő társadalomban ezért is, meg különben is, mind kevesebb az unokák felügyelését vállalni kívánó nyugdíjas nagyszülő, mivel az alacsony nyugdíjak miatt időskorban is nyugdíjkiegészítő elfoglaltságot keres. Nem érzi biztosítottnak azt sem, hogy tekintettel lesznek rá a fiatalabb nemzedékek, ha majd rászorul. (A volt szocialista országokban nem alakult ki /még/ az időskori öngondoskodás intézményrendszere és az európai szemlélet is eltér ebben az amerikai modelltől.)

6.

Sok nagyszülő számára élete értelmének elveszítését jelenti az időskor, mivel az itteni modern társadalom nem tud mit kezdeni az öregekkel. Nincs „átmenet” a lassúbbodó, de még ép reflexek, gondolkodás, a tétovább tenni akarás és a majdani tehetetlenség bekövetkezése között. Mindenkinél más körülmények, nyavalyák befolyásolják, ez mikor és hogyan történik majd. A világ, a környezet által ösztönzött vagy sugallt megoldások között válogat.

Közben a család, amely biztonságot, menedéket jelenthetne, egyre távolabbra tolja őt magától. Megbénítja még működő reflexeit is.

7.

A mostani, hosszan tartó elzártság, a karantén még tovább növeli magányát, elzártságát.

Vajon – ha véget ér ez a keserves időszak, megváltozik valami? Talán az idősotthonok nyújtotta életminőség? Vagy a családokon belüli kapcsolatrendszerek?

Tény, hogy kevesebb ellátatlan időskorú marad, akiről gondoskodni kell majd.

Ahol pedig az öreg szüleiknek hetente, naponta bevásároló, élelmiszert, tisztítószereket, ételt hordó felnőtt gyerekek belefáradnak az örökös jövés-menésbe, talán csak kitalálnak valamit, amitől – ha ők jutnak hasonló korba, helyzetbe – könnyebb lesz az életük, mint a mostani idős embereké.

nagyszülő

Önnek ajánlott

Leave a Reply

%d bloggers like this: