Az én korom már túl van azon, hogy vígan viszonyítgassak, ki hogyan élte meg, mit tett, mit gondolt, mire emlékezett, sütött-e, főzött-e, kapált-e még, vagy hagymát tisztított, borsót fejtett, uborkát tett el, amikor annyi idős volt, mint én…
A legtöbb közeli hozzátartozóm – akik mind keményen dolgoztak kora ifjúságuktól kezdve, amíg csak bírtak – bizony megrokkant 75-80 éves korára, vagy még korábban. Egyedül Nagynénémre emlékszem, aki még ilyen korában is szívesen nézte a tévét, s szinte úgy kellett kivenni a kezéből a munkát, nem akarta elfogadni, hogy neki már nem kell polcokon rakodnia, ablakot tisztítania.
Évtizedeken keresztül nézte a sorozatokat, tudta a szereplők nevét, izgult a sorsukért: a családjába fogadta őket.
Ő jutott eszembe, amikor a nyár folyamán, több tévécsatornán nézhettem magyarul, szlovákul, csehül a különböző vidéki meg hegyi doktorokról készített (több évtizedes), mindig jól végződő epizódokból álló sorozatokat. Úgy intéztem a néhány „kényszercselekvésre” – főzés, mosogatás, rakosgatás stb. – leszűkített teendőimet, hogy a megszokott időben bekapcsolhassam a tévét. És már láttam is ezeket az osztrák és német csodadoktorokat. Mosolygósak, kedvesek, türelmesen végighallgatják a páciensek panaszait, sőt, ki is faggatják őket: mi fáj, mióta, miért?… A hegyi doktorom meg az első segélyhívásra száguld a veszélyes utakon egyik hegyi háztól a másikig. És azonnal viszi a rászorulót a rendelőjébe, ha kell, mentőhelikopterrel, vagy gyorsmentővel egyenesen a kórházba. Semmi várakozás a felvételi pultnál, a mentők keskeny, gurulós hordágyán… Ha meg igen, akkor gondosan betakargatják az eszméletüket vesztett, vagy fájdalmakban vergődő betegeket a fényes, melegítő takaróval. Sehol lecsúszott, szakadt paplan vagy pokróc, sehol ragtapasszal összefogott szakadások se egyiken, se másikon. És az ágyakon fehér, tiszta ágynemű, sehol szürke, vérfoltos, régóta kiselejtezésre váró párnák, matracok. (Ja, persze ez film… és nem a mi valóságunk!)
Minden rejtett rendellenességre fényt derítenek, gyógyszert, donort szereznek. És éjjel-nappal ott a szemük a kórháztermekbe fektetett betegeken, akik kómájukból, ájulásukból, szívleállásukból magukhoz térnek, csodálatosan felgyógyulnak.
A veszekedő családok a beteg ágyánál kibékülnek, az üresen hagyott házakkal a szomszédok törődnek. Van, aki ellássa az otthon hagyott gyereket, macskát, birkanyájat, kecskéket.
A kilátástalan helyzetben tanácsot adnak, szólnak a hivatalok illetékeseinek, hogy a pánikba esett, az életét reménytelennek érző szenvedők támaszt találjanak, meg segítséget kapjanak.
És másnap, harmadnap, amikor a váróból ajtót nyitnak és beszólítanak a szakorvosi rendelőbe, sorolnám én is a tüneteimet: itt fáj, ott sajog… (Elvárhatnám, külön megfizetem a jó nevű, magán rendelőintézet szolgáltatásait!)
A manöken szépségű, ifjú doktornő (mögötte a falon – messziről nem tudom kibetűzni, hogy milyen, de – három „diploma” bekeretezve), nem rám néz, hanem az internetre. Persze, azon elolvashatja az egész kórlapomat, a gépek, a műszerek, a laboratóriumok tényleg az állami rendelők felszereltségénél jóval magasabb színvonalúak, precízen, óramű pontossággal működik minden. Néhány éve még az orvosi „gárda” is szívélyes, figyelmes, alapos volt.
Mára lecserélték a régi „garnitúrát”. Lassabban kezelték az internetet, két ujjal pötyögtették a számítógép billentyűit – viszont a pácienseiket jól ismerték…
A mosolytalan, tökéletesre kikészített arcú, csodálkozóra formált szemöldökű szépség nézi mereven a gépet, majd kitekint az ablakon, szemét ismét a kórlapra fordítja, majd monoton hangon kérdezi: „Állapota? Javul?…”
Már több mint másfél éve járok hozzá „kezelésre”.
Nem róhatom fel neki, hogy kétméteres távolságból kérdez még most is. Covidos időket élünk, ha rajtunk is az arcmaszk, bennünk a két vakcina, vigyázni kell. Ó, hogyan is emlékezne, akkor sem nézett rám.… Nem, nem beszélhetek olyan részletesen, mint a tévésorozatok páciensei.
De mégis!
A közelembe sem jön, hozzám nem érne. Még mindig nem mér vérnyomást. Jobb is, mert most igencsak fölmegy bennem a pumpa.
Megpróbálok hangosabban, lassabban beszélni, hátha felfogja, úgy mondom, hogy másfél évvel ezelőtt olyan dagadt volt a karom, mint az elefántláb. Most már annyira nem dagadt, de még mindig éktelenül fáj, pedig szedem az általa előírt tablettákat, meg a vitamint.
„És mitől fáj a karja?” – kérdezi tőlem, mint aki akkor ébredt fel. (Önfegyelmem meg a modorom tiltja – meg nem engedhetném meg magamnak, de szívesen kimondanám: MARHA!) De őnála a pecsét, ő adja a receptet. Hallgatok.
Ismét átvált monotonba: „Szedje tovább a tablettákat, jöjjön fél év múlva…”
Ide aztán nem! Döntöm el.
A hozzátartozóim szerint túl sokat várok a hazai egészségügytől! A tévé osztrák és német filmsorozatai a hibásak a rokonszenves, türelmes, figyelmes doktoraikkal. Ma ez már nem „divat”, oktat ki tapasztalt barátnőm, hol vannak már a háziorvosok, akik kimentek a pácienseikhez, ismerték az egész család kórtörténetét…
De én – mint a gyerekkori „egy életem, egy halálom” mesékben a legkisebbik fiú (vagy mint a sorozatbeli betegek) –, elindulok IGAZI orvost keresni! Végül is mit veszíthetek? Esetleg a régtől kínzó betegségemet?...
H. Mészáros Erzsébet
