Biztosan nem véletlen, hogy a covidos keserves évek után merészelt valaki előrukkolni ezzel a régimódi családi témával. Akkor, amikor nem lehetett sehová beülni, el kellett kerülni a szomszédokat, haverokat. Amikor iskolába sem mehettek a gyerekek, otthonról dolgoztak a szülők. Minden nap enni kellett, s ehhez hozatni az ételt, vagy megfőzni. És megenni, együtt vagy külön-külön. Sőt eltakarítani, mosogatni. Sokan ettől pörögtek be és még máig sem tértek magukhoz. Mert alig volt hely, ahová letegyék a tányért, ahová leüljenek. Összezárva, amikor mindenki mindig más időben különböző dolgokkal akart foglalkozni.
Engem már olyan harmincöt éve leintettek: „Mit akarsz? Ne szólj bele! Ma már nem szokás ebédlőasztalt tenni a szobába! Elég a konyhába egy kicsi sarok is!” Mondhattam volna az érveket, amelyek nemigen különböztek volna az alábbi, hagyományos szokásokat visszasíró elmélkedés szerzőjének véleményétől. De akkor azt gondoltam, tényleg, lehet, hogy jobb lesz, ha nem szólok bele. Nos, akiknek mondtam volna, még mindig ebédlőasztal, együtt elköltött vacsorák nélkül élnek. Nemigen tudnak viszonyítani, hogyan lett volna jobb. Csak a mostanában olyan gyakran fölemlegetett „a nagyi főztje” címek alatt közölt receptekből – mintha bizonyosfajta sóvárgást, hiányt érezne a nagymamák öregedő sora. Hát, akiket érdekel, vagy akiket érint, kérem, olvassák el az alábbi írást! Hátha még megfelelő méretű asztalt, s hozzá időt is „beszereznek” maguknak (egymásnak) és kipróbálják, amit eddig szükségtelennek véltek, vagy ezek után úgy érzik – elmulasztottak.
Mitől család, ha még vacsorázni se ülnek le együtt?
Varga Abigél
Nemcsak az egészségesebb táplálkozással függenek össze a közös vacsorák, de ahol naponta együtt eszik a család, a kisgyerekek okosabbak lesznek, a nagyok pedig ügyesebben kerülik el a kamaszkor csapdáit.
Egyre kevesebbet kell dolgoznunk, gépek garmadája könnyíti életünket, és mégis egyre ritkábban üljük körül együtt az asztalt. Pedig ha időt szakítunk arra, hogy együtt együnk azokkal, akikkel együtt élünk, testünkkel és lelkünkkel, jelenünkkel és jövőnkkel, magunkkal és szeretteinkkel egyaránt jót teszünk.
Elvileg kevesebbet dolgozunk, mint 100 évvel ezelőtti őseink – például 1967-ben még 48 órás volt az átlagos heti munkaidő, és a szabad szombat is csak a nyolcvanas évek óta létezik.
Ráadásul tele van a konyhánk olyan okos kütyükkel, amelyek megkönnyítik és meggyorsítják a főzést. Van fagyasztónk, aprítógépünk, keverőrobotunk, légkeverős sütőnk, és akkor az olyan fölösleges agyatlanságokat nem is említjük, mint a meggymagozó meg a citromhámozó. És valahogyan mégis egyre ritkábban és egyre nehezebben találjuk meg az időt arra, hogy együtt főzzünk, aztán együtt körülüljük az asztalt, és „sóderpartit” tartsunk.
Reggelire max. egy kávé, na jó, esetleg bekapunk valami gyors falatot, de a legtöbbször azt is már csak munkába menet vagy az első szünetben, tíz perc alatt. Az ebéd? Nagyjából megszűntek a munkahelyi menzák, az iskolákban távolról sem mindenhol megoldott a hosszabb, nyugalmas ebédidő. Képesek vagyunk ebédnek tekinteni azt is (magamból kiindulva), hogy a tegnapi maradékot magunk mellé vesszük, és míg fél kézzel megesszük, a másik fél kezünkkel megírunk pár e-mailt…
A család meg szanaszét
No és a vacsora? Tegyük fel, hogy anya rohanva ugyan, de viszonylag időben hazaér, és tegyük fel, hogy előre gondolkodva be is szerzett mindent egy gyors, de ízletes és megfelelő tápértékű vacsorához. Igen ám, de apa nyolc előtt nem várható, ezzel szemben a nagykamasz edzésen volt, és olyan éhes, hogy azonnal megenné a hegyet is kenyérrel, a kisebbik nagykamasz viszont már órák óta otthon van, és jobb híján (és/vagy lustaságból) az összes vackot bekajálta a kamrából. Máris megdőlt a klasszikus falvédőkön ábrázolt idilli családi étkezés, mindenki akkor eszik, amikor épp odajut.
Keretet ad az életnek
Mégis nagyon-nagyon fontos, hogy megtaláljuk az időt a közös étkezésekre. Egy napindító reggeli vagy egy közös vacsora a nap végén ritmust ad az életünknek, lehetőséget ad arra, hogy kicsit megálljunk, erőt gyűjtsünk a folytatáshoz. Felmérések és kutatások tucatjai mutatják ki azt, hogy a közös családi vacsorák szülőnek és gyereknek egyaránt csak jót tesznek.
Ha együtt eszünk, egészségesebben eszünk, egyszerűen azért, mert nagyobb eséllyel kerül zöldség és gyümölcs az asztalra, mint akkor, amikor csak magunkban falatozunk. Az egészséges táplálék a felnőtteknek is lényeges, de a gyerekeknek és kamaszoknak talán még inkább, hiszen ők nagyobb eséllyel használják a gyorséttermeket és az áruházak csipszes polcait farkaséhségük csillapítására. Ráadásul e jótékony étkezési szokásokat majd akkor is szívesebben veszik elő, amikor önálló életet kezdenek.
Okosabb lesz tőle a gyerek
De nemcsak testi, fizikai előnyei vannak az együtt étkezésnek: az asztal körüli beszélgetések elképesztő hatással vannak a kisgyerekek beszédfejlődésére, később pedig az iskolai előmenetelükre is. Konkrétan jobb jegyeket szereznek azok a gyerekek, akik gyakran kajálnak együtt a családjukkal.
Arra is találunk tudományos bizonyítékot, hogy azok a tinédzserek, akik rendszeresen esznek együtt szüleikkel, testvéreikkel, a csipsznél veszélyesebb élvezeti cikkek fogyasztására is kevésbé hajlanak. Bizony, van kapcsolat a családi vacsorák és a szerhasználat, a depresszió, az önpusztító gondolatok között.
Ahogy az idő halad és a gyerekek nőnek, egyre inkább a közös vacsora marad szinte az egyetlen olyan családi program, amelyre a rohanó kamaszok és fiatalok még „rávehetők” – és érdekes módon ezt valahol mélyen ők is érzik, talán ezért is nyilatkozzák nagy arányban azt, hogy a közös vacsorák a családi életük legpozitívabb pillanatai.
Szóval arra buzdítunk, hogy ne hagyd magad becsapni azzal a közkeletű ürüggyel, hogy „akkora a rohanás, semmire nincs idő”. Idő VAN. Csak másképp kell használni, mint a régi, „egyszerűbb” időkben. A napi bokros teendők közepette feltétlenül csinálj helyet a család életében legalább egy közös vacsorának. Ha nem is mindig percre ugyanakkor (nagyapáink még méltatlankodtak, ha a déli harangszókor nem gőzölgött az asztalon a leves…), és nem is lukulluszi lakomák keretében, de üljön le együtt a kompánia, „és mindenki nyomhatja a sódert, és senki se mondja, hogy fogd be a szád, és mindig kipakolhatod, ami a szívedet nyomja”… (nlc)
