Családok a virtuális világban

Családok a virtuális világban

Most, a koronavírus karanténos, virtuális, – mindenkitől tartsuk a távolságot – kegyetlen esztendeiben atomjaira hullottak az emberi kapcsolatok, a több generációt összekapcsoló, egymást segítő, biztonságát jelentő családok.

A „ne szóljatok bele, hogyan neveljük a gyerekünket!”, nem új jelenség. Tulajdonképpen minden nemzedék jobb módszereket keres, mint a szülei – az ő idejében.

Egy kis tapintattal, türelemmel – ha nem túlságosan fáradtak, vagy zaklatottak, meg lehet beszélni ezt is.

Minden jobb, mint az elzárkózás, például a nagyszülők kizárása az életükből. Ennek a tanácstalanná bénító rémületét láthatjuk az Európában is terjedő „világjárvány”, a gátlástalanul gyilkoló, a „hiszen még gyerekek” felnövő nemzedékei mostanában látott példáiban. Olyan ötven-hatvan évvel ezelőtt is önállósodni, életmódot változtatni akartak az akkori fiatalok. De akkor talán még nem „minden áron”.

Persze, tanácsot már akkor sem fogadtak el, nem is kértek az öregebbektől, főleg nem a nagyszülőktől.

Sőt – egyik fülükön be, a másikon ki. De legalább még nem pocskondiázták őket, érveket keresve, miért akarnak MÁST.

Ma – csak olvasom, mert kevés emberrel tudok már szót váltani, aki még (vagy már) „azonos hullámhosszon lenne” velem – egyre gyakoribb, hogy a fiatal, „kezdő szülők” begubózódnak otthonukban az újszülöttel, és még a nagyszülőket sem engedik a közelébe.

Viszonylag újnak számít az a trend, amikor a szülők az újszülöttet elzárják a külvilágtól, „bebábozódnak” vele hármasban, és még a nagyszülők sem mehetnek a gyereket látogatni.

Ezzel a begubózással elvágják magukat attól a segítségtől, amire pedig nagy szükségük lenne éppen a szülés utáni első időkben. Vagy mégsem? Talán azért nem, mert most az apák is vállalhatnak gyermekgondozási szabadságot. És vállalnak is – amennyit csak bírnak, az otthoni teendőkből.

K. Péter, két kisfiú apja, aggódva figyeli a környezetében, hogy lassan bevett szokássá válik az elzárkózás a friss szülőknél. Tapasztalatból beszél, amikor azt mondja, hogy veszélyes a látogatók teljes tilalma az első időszakban, még ha a jó szándék vezérli is a fiatalokat.

„A bebábozódás magányt hoz magával. Megértem, hogy miért csinálják a mai fiatal, „kezdő” szülők, a maguk mostanában divatos, – korszerű elvei szerint akarják nevelni az újszülöttet, közben a távoltartási tilalommal megvédhetik a látogatók vírusaitól is. És különben sincs kedvük magyarázkodni, mit miért tesznek másképp, mint az előző nemzedékek. Kocsi nélkül, a saját testükhöz ölelve sétálnak vele, nem tekerik pólyákba, a védőnővel megbeszélve etetik, fürdetik, altatják. Amikor lépegetni kezd, mezítláb tipeg, „úgy az egészséges”! Fárasztó lenne mindent újra meg újra magyarázni az „öregeknek”, inkább azzal hárítják az érdeklődésüket: – ne szóljatok bele!

Az rendben van, hogy a távoli ismerős, szomszéd vagy barát ne menjen oda a kéthetes, egyhónapos csecsemőt látogatni, de a nagyszülőknek meg kellene engedni, hogy láthassák az unokájukat. És, hárítani is, sokféleképpen lehet. Mert jöhetnek nemszeretem napok, hetek. Hátha valamelyik szülőnek el kell utaznia, vagy megbetegszik. És akkor bizony jól jönne a segítség, a nagyszülő. Aki szívesen alkalmazkodik, ha hagyják, a mostani babanevelési módszerekhez. És szeretettel teszi, nem pénzért, mint a sok közömbös diáklány, a „bébiszitter”…

Meg kellene adni az esélyt a nagyszülőknek arra is, hogy minél hamarabb elkezdjék kiépíteni a kötődést a babával.  A nagymama, nagypapa arról már nem is álmodik, hogy később kap időt arra is, amikor sok hasznos tapasztalatát, élettörténeteit elmesélheti a kicsiknek – gyorsan megnőnek, s kamaszként már százfelé kószál az érdeklődésük! – Pedig talán éppen ez hiányzik a rohanó világukból, képernyőre szegezett szemük kószáló figyelméből.

Minden szülő jót akar a gyerekeinek. De a legfontosabb az lenne, hogy támogató nagy család vegye körül majd később, ez pedig ott kezdődik, hogy nem tiltjátok el a legközelebbi családtagoktól. Ma már a rokoni kapcsolatok szerinti nevét sem tudják (nagybácsim, nagynénim, unokabátyám, unokahúgom…) , ha véletlenül említik őket, vagy találkoznak némelyikükkel.

A legnagyobb veszély, hogy így izolálják magukat a szülők. Amúgy is olyan világban élünk, ahol egyre kevesebb a személyes kapcsolat az emberek között, és szinte garantált, hogy akinek gyereke van, később, valamennyire (vagy nagyon) magányos is lesz…

 De hogy ezt önként és dalolva választják, az már tényleg semmi jóra nem vezet.

Az embernek baráti társaság és segítség kell. Szociális hálóra van szüksége, ha egészséges akar maradni. A fiatal, „kezdő”szülőkre ez hatványozottan igaz, a baba születése utáni első időkben. A tilalom helyett inkább egy jól átgondolt beosztást készíthetnének a közeli hozzátartozóknak, mikor kommunikáljanak, esetleg, milyen házimunkában segíthetnek, és hogyan bánjanak a babával. Felvegyék – ne vegyék, csak azzal etessék, amit a fiatal anya megenged.

A lényeg, hogy tudatosítsák, összetartoznak. Szükségük van egymásra. A gyereknek és a szülőnek is, – ez lenne a legjobb megoldás.”

Z.J. már megszokta, hogy  csak „mellékvágányra téve” élheti nagyszülői életét. Lánya családjában az a „rend”, vagyis szokás, hogy nem járnak egymáshoz, csak telefonon és interneten „beszélgetnek”. A fiatal család úgy véli, jobb távol tartani az „öregeket”, nehogy „belekavarjanak” az életükbe. A lehető legkevesebb információt adják meg magukról, a látogatások a „most nem alkalmas” hárítások hatására szinte meg is szűntek.

„Ma így működnek a modern családok” szögezik le a fiatalok.

G.J. fia külföldön él a családjával, a kislány már elsős, a kisfiú német nyelvű iskolai előkészítő óvodába jár.

Nyaranta egy hónap az unokákkal. Micsoda öröm! Aztán ismét útra kelnek.  Alig várják, hogy újra találkozhassanak velük. A nagyobbik unoka már német nyelven kezdte az iskolát. „Talán, ha minden este olvashatnék neki?”

Töpreng a nagyi, hogyan tudná elérni, hogy az unokája az anyanyelvét is megőrizze, fejlessze. Mert két dolgozó szülő mellé igencsak elkel ott is a távoli, „itthoni” nagymama… Aki nem a tévé elé ülteti a kicsiket, hanem játszik velük, mondókákkal, mesékkel teszi le aludni őket.

Tény, hogy néha igénylik a segítségét. De nem túl gyakran. Jobban szeretnek nagyszülők nélkül élni. Járják a világot, nem tartoznak azzal, hogy beszámoljanak valakinek, mikor, miért, hová mennek.

Ők meg, a papa és a mama, idehaza lesik-várják, mikor adnak hírt magukról, meg a kicsinyekről. És szorongással tölti el őket, hogy eljöhet az az idő is, amikor már nem magyarul szólnak hozzájuk, ha hazahozzák őket szünidőre…

Nem így képzelték a családot… Mi lesz, ha majd idősebbek lesznek, és nem bírnak majd azonnal utazni – hogy segítsenek, amiben kell? Ha jön a betegség, tehetetlenség őrájuk is?

Családok a virtuális világbanV.K. is falun élő nagymama. Néha megáll a háza előtt a fia autója. Telefonon naponta beszélnek. „Jól vagytok?” „Nem kell valami a városból?”. Csak két mondat. De megnyugtatja. És néhány óra – ha az ideje úgy engedi, hogy megbeszéljék a legszükségesebbet.

Már megszokta, hogy telefonon elérje, ha kell. És miután elment, végzi, amivel még vele bír. Ez bizony magány. De kimehet, a szomszédba is átjár volt. Majd csak eltelik az idő, az élet…

Egyre kevesebb az egymás közelségét igénylő, születésnapokat, névnapokat, nagyobb ünnepeket számon tartó, összejáró, több nemzedéket magába ölelő nagycsalád. Csak az egy településen (vagy annak közelében) élők, helyben, vagy a közelben dolgozó idősebb, fiatalabb nemzedékek tudják „életben tartani” az ilyen családot, segíteni – és igényelni az elérhető segítséget – meg viszonozni azt, ha a másiknak van rá szüksége, a régi, hagyományos összetartozást a mai, korszerű módszerekkel (telefon, internet) tovább éltetni, sőt, teljesebbé válni.

A világból érkező kegyetlen késztetések, példák, téveszmék és ösztönzések ellen, távolból, nem lehet emberi hangon, szerető intelemmel, semmit tenni. Nincs, nem kell már az élő, hús-vér emberi példa. Most a legdivatosabb példa a szülő „kivesézése”, a saját tévedésekből eredő kihágások, tévelygések áthárítása. Egyre több, serdülővé váló gyerek szülei keresik önmagukban a hibát (tényleg rossz anya vagyok ?… A gyerekem ezt meg azt hányja a szememre.)

A szeretetből fakadó tisztelet hiányzik a vérségi kapcsolatok szerint összetartozó nemzedékekből. És a sor végén ott próbálgatják a „modern” család modelljének működtetését a legfiatalabb generációk. Lehet, hogy már csak akkor lesznek működőképesek, ha az idősebb hozzátartozóktól elszakadva, elzárkózva élnek majd?

Csakhogy az a mai, világhoz kapcsolt létben valóságos aknamező: a nap minden órájában a gonoszság, a negatív impulzusok, a gyűlöletre uszítás veszi körül a felnövő utódokat. Annyira fontos, annyira NÉLKÜLÖZHETETLEN, hogy szerető féltésből több rétegű burok védelmében eszmélhessenek.

Sajnos, olyan lehetőség, hogy az idősebb nemzedékek nyugodtan, megértésben, szeretettel és bizalommal elmondanák, elmondhatnák saját példájukat, küzdelmeiket, fáradozásukat a családjukért, beszélhetnének saját sorsukról, önmagukról – már nem is létezik.

Az utóbbi évtizedekben egyre inkább – a koronavírus időszaka óta szinte ERKÖLCSILEG INDOKOLT ÉRVEK alapján – nagyon sok „modern”, fiatal család tartja lehetőleg minél távolabb az „ősöket” a minimálisra szűkített családi körtől. Az okostelefon, az internet ürügyével, úgy is mondhatnánk, „segítségével.”

Vajon melyikünk mit, mennyit tehet azért, hogy ne virtuális családként létezzenek vérségi kapcsolataink, hogy a szeretet áramlása valóságossá tegye összetartozásunkat – egészen a ma született unokáig, dédunokáig? És amikor szükséges – a rászoruló nagyikat, dédi mamákat, dédi papákat is együvé karolva?

Én már nem tudom meg, mit hoz számukra a jövő – az igazat szólva – nem is szeretném tudni.  Félnék belegondolni.

(hme)

Önnek ajánlott

Leave a Reply

%d bloggers like this: