Hol a boldogság mostanában?

boldogság

Csak a szeretet, a megértés, az egymásra figyelés, az ne hiányozzék
Szó szerint költői a fent föltett kérdés, hiszen Petőfi Téli világ című versében refrénként ismétlődik. Minden magyarként felnőtt ember ismeri a választ. A sok kemény telet végigdidergő költő ugyanott megadja azt is: „Hol a boldogság mostanában? / Barátságos, meleg szobában.” A Téli esték, később, már egészen pontos képet ad a vágyott boldogságról:

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot, s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra a fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpül tán, most beszáll a szív közepébe.”

Vajon mennyit változott a közben eltelt csaknem 175 esztendő alatt a boldogságról alkotott elképzelésünk, vágyunk?

A család

Már megint kongatják a vészharangot, hogy válságban van. Egyre többen maradnak magányosak, nem vállalják a házasságkötést, a gyermekek nevelésével járó terheket. Öregszik a népesség. Nemcsak nálunk, egész Európában. De a felnőtt gyermekek a tehetetlenné váló szülőt sem tudják vállalni. Hajtja őket a karrier, a megélhetés, a másutt jobb, könnyebb – menjünk világgá, szerencsét próbálni, manapság ösztönző divatja.

Közben azért meg kellene nézni a történelem visszapillantó tükrében, hogy ilyen jelenségek voltak tapasztalhatók minden olyan időszakban, amikor a társadalom nem nyújtott biztonságot, – ha úgy tetszik, meleg hajlékot – a fiataloknak.  Most is ez a helyzet. Nem telik lakásra. És az időseknek – talán éppen ezen a télen – nem telik arra, hogy fűtsenek. De ettől még nem a család van válságban, hanem a társadalomból hiányzik valami. A szociális biztonság szilárd hálórendszere.

A család, az egész évi fárasztó rohanást, egymásra kevésnek vélt figyelést ellensúlyozandó, minden erőfeszítésével készül a karácsony megünneplésére. Mindegyik a maga módján. A falu, szerencsére, legalább őslakossága magjában, még őrzi a maga hagyományait, erkölcsi értékrendjét. Ehhez igazodik az ünneplésben is, nem a kívülről jövő, idegen látszatokhoz. Persze, azért itt is akadnak a másságot, a „telik rá” tárgyakat fitogtatók. Attól függően, mekkora az el- és betelepülés, az ingázók (tehát a jobban keresők) száma. Elismeréssel, vagy irigykedve veszik tudomásul, ezeknek téli nyaralásra is telik, meg egy hétig tartó vendégfogadásra, vagy, hogy sítalpakon töltik a karácsonyt családostól. A legtöbb házban azonban most szerényebbre fogják a kiadásokat, mint régebben. Tartalékolni kell azt a kis pénzt, jövőre megint drágul a gáz, a villany. De a tisztes szegénység, bárhogyan rejtegetik, azért csak láthatóbbá válik. Pedig olyan jó lenne nem kérni azt a szociális támogatást, a gyermekeknek a ruhaadományokat. Ha meg lehetne élni saját erőből, fizetésből. Még az a jó, hogy senki sem lát bele a másik fazekába. Csak a boltos tudja, hogy Annus néni két hónappal karácsony előtt abbahagyta a felvágott, meg a sajt vásárlását. Ennek az árából kuporgatja össze unokájának az ajándékra valót. Nagyobb a jólét, a tehetős egyre gazdagabb – de keservesebb a szegénység, több a nélkülöző is. A hajléktalanok elesettségét enyhítik egy-két órára, de nem szüntetik meg a kegyes adományok, az egy tányér levesek. Ilyenkor inkább elhessegetjük a gondolatot, vajon fölemelhetők-e egyáltalán?

Az ünnep

Túl sok a csillogó reklám. A vevőt csalogató kampány az áruházláncokban, a tévében már októberben elkezdődik. Játékok halomszámra, fogyasztási cikkek díszes csomagolásban, könnyedén fölvehető hitelek (annál nehezebben törleszthető részletekkel). Csábító a kép, csaknem olyan, mintha költőnk kissé korszerűsített otthon-látomását néznénk. A tágas, gyönyörű bútorokkal berendezett lakásban, óriási fotelokban vidám emberek csevegnek. Mondhatnánk, családi álom, luxuskivitelben. És az a fiatal, akinek erre (még) nem futja, nem is érzi magát boldognak. Ez a cél, ezt kell elérnie, akkor, majd akkor – végre elégedett, boldog lesz. Csakhogy e sugárzó, fogkrém-reklám mosolyokból, manöken szépségű anyukákról, kisportolt, mindig derűs apukákról, aranyos gyerekekről álló reklámfilmek ennél többet nem mondanak, nem sugallnak. A versbéli család azért boldog, mert együtt lehet. Békességben, kedélyes beszélgetésben, megszokott, hétköznapi tevékenysége közben. Egymásra figyelve. A családok többsége, szerencsére, ma is ilyen, vagy ilyen szeretne maradni. Reális lehetőségei szerint költekező, beosztó. Márkás holmik nélkül is tisztesen, egyszerűen, elégedetten létező. A baj az, hogy a fiatalok inkább hisznek a reklámnak, mint a szüleiknek. És a fényűző életre vágyva lázadoznak a megszokott, az unalmas, az egyszerű ellen.

A lényeg azonban az, amit egymagában nem adhat meg csak az ünnep. Az egymásra figyelés folytonosságát, a szeretet türelmes és állandó sugárzását egy-két nap nem pótolhatja. És mindig csalódnia kell annak, aki csak erre összpontosít, ettől vár mindent, amit egész évben nélkülözött. Azért is tör ki annyi veszekedés éppen ott és akkor, amikor örülni lenne jó. Ilyenkor azok a családok az elégedettebbek, boldogabbak, ahol még a hit ad lelki támaszt, készít fel az ünnep méltó fogadására. Arra, hogy a lelkünket kell ünneplőbe öltöztetni.

Az asztal

Ilyenkor kihúzzák a nagy családi asztalt, amely egész évben – hogy elférjenek a szobában – összetolva áll a fal mellett. Felhordják a tálakat. Hagyományos ételek és zsíros sültek mellett a könnyű salátákat, fehér baromfihúsokat, halakat. És esznek. Beszélgetni, emlékezni, csendesen poharazni? Ez már kevesebb családban szokás. Sietve a tévé elé ülnek, nézik az érzelgős, karácsonyi témájú filmeket, vagy a mindennapi rendőrbravúrok unalomig ismételt epizódjait, vagy egyre inkább, egyre többen az okostelefonok, az internet nyújtotta sokféle lehetőség közül választják ki a nekik tetszőt. Talán éppen a távoli, a személyesen sosem látott, csak a netrről ismert barátokkal csevegnek.

A nagypapa vagy az öregmama is odahaza van ilyenkor. Kiemelik egész évi magányából, vagy a nyugdíjasok otthonából. Csendeskén üldögél, nem akar zavarni. Annyira elveszett a gyerekek és az unokák világában, még a vizespoharat is félve teszi az asztal szélére. Eszébe jut, az ő idejében az öregek még mennyit meséltek a karácsonyi gyertyagyújtáskor. Sorra mondták a régi teleket, háborúkat, életük eseményeit. Ma már erre nincs igény, nincs idő. Jönnek és mennek a rokonok, az ismerősök. Fogy az ital. Néha belekortyol a kamasz is, majd sietve eltűnik otthonról. Várják a haverok. A háziasszony már a szilveszter-estére gondol. Elégedett. Mindenki jóllakott. A férfi unja már a sok jövés-menést. Aludni szeretne. Kipihenni a sok koránkelést, munkahelyi feszültséget. De csak keserű lesz a szája a sok sörtől, és nem jön álom a szemére. Nézi hát a tévét, a legjobb altatót.

Az ajándék

A kicsinyek kapják a legtöbbet. Különféle elektromos szerkentyűket, egész babaházakat, halomszámra. Két nap múlva már unják. A nagyobbak márkás cuccokat, maroktelefont, gördeszkát, s pénzt is, ha már kifogyott az ötletből az ajándékozni akaró. Sok családban többet adnak, mint amennyire telik. Meg is sínylik, január végéig nyögni fogják, hogy túlköltekeznek. De ez van, minden gyerek elvárja. Van olyan vélemény is, hogy mindent meg kell venni neki, ami a játékboltban föllelhető, csak akkor lesz sikeres felnőtt. Persze, a gyerek azért nem elégedett, valami hiányzik neki. Nyűgös, durcás, követelőző. Csavarog, csatangol. Talán, ha naponta fél órával kevesebbet hajtana a szülő, (ebből veszi az ajándékot), s ezt az időt a gyerekkel töltené. Beszélgetéssel, bármivel, azzal, hogy csak rá figyelne. Akkor kevesebb ajándékra lenne szükség. Kevesebb fölösleges játékra. És a nagyszülő is szívesen megmondaná, ha merné, inkább naponta hívják fel, beszéljenek vele egyetlen percet, minthogy ilyenkor adjanak neki egy nagy ajándékot, aztán felé se nézzenek hónapokig. Mert semmilyen drága holmi, tárgy nem pótolhatja az érdeklődő szót, a szerető simogatást.

A hagyományok

Mondhatjuk, hogy már idejét múlta a legtöbb, karácsonyi ünnepkörhöz kötődő szokás. A kántálás, a betlehemezés már csak falvaink lelkes, hagyományőrző csoportjai által él tovább. Az asztal alá tett szénaköteg, a szakajtóba tett gabona is elveszítette jelentőségét. A szerencsét, szaporulatot hozó apró szemű termények, a lencse, a bab azonban megőrizte helyét az ünnepi ételek sorában. Az alma, a méz, a dió ma valóságos sztár – megérdemelten – a karácsonyi csemegék között. De szívesen eljátszunk azzal a gondolattal is, hogy hátha igaz valami a karácsonyi alma varázserejéből. Aki a négyfelé vágott alma egy-egy gerezdjét megeszi a karácsonyi asztalnál ülve, az akárhová menne, mindig hazavágyik, hazatalál.

A fokhagyma a magyar népi hitvilág közismert rontáselhárító eszköze, mágikus tárgya. Alkalmazása végigkísérte az emberi élet minden nevezetes időpontját és időszakát. A ház alapzatába, vagy a küszöb alá ásva, az egész házat óvta a bajtól, menyegzőjén, a vőlegény a zsebében hordta. A gyermekágyas asszony lepedője alá dugták, az újszülött bölcsőjébe tették. Karácsonykor körülfutották vele a házat, keresztet rajzoltak a fokhagymával az ablakokra, hogy a gonoszt távol tartsák. Talán számtalan jótékony hatása miatt tulajdonítottak neki akkora erőt, hogy képes minden rontástól megvédeni az embereket.

A kenyér

Mivel alapvető táplálék volt, a termékenység, a bőség jelképe lett. Az agrármágia eszköze, termékenységvarázsló eszköz, áldozati étel. Ősi hitvilágunk szépen összefonódva a keresztény egyházi szertartások jelképeivel, máig megőrizhette varázserejét. A karácsonyi asztalra szegetlen kenyeret kellett tenni, megszegés előtt keresztet kellett rá vetni, rajzolni. A megkezdett karéjt meg kellett enni. Ha leesett, nem volt szabad rálépni, fel kellett venni, s megcsókolni. A morzsákat, a karácsonyi asztalról el kellett tenni, ünnepek múltán a baromfinak adták, hogy egészségesek, szaporák legyenek.

A gyökerek

Emberi gyarlóság, hogy későn döbbenünk rá, mit mulasztunk el hétköznapjaink rendjéért, ünnepeink méltó fényéért, öröméért hajszolva magunkat. Csak amikor már többé nem kérdezhetjük, nem szólhatunk hozzájuk, akkor faggatnánk szüleinket, nagyszüleinket. Ahogy gyűlnek tapasztalataink és szaporodik éveink száma, úgy fordul/na figyelmünk feléjük. Annyi kérdezni valónk akadna hirtelen. Megsárgult fényképeket rakosgatva, mi mikor történt, milyen rokoni kapcsolat fűzte egymáshoz az egyszer csak feltűnő unokatestvéreket és családunkat. Hol volt fogságban a nagypapa, hány „iskolát” járt az öregmama. Hová lett a dédi menyasszonyi képe, meg a kockás fedelű süteményes füzete?

A gyökerek gyógyító, megtartó ereje az, amit emlékeinkben keresünk. Aki egy kicsit is odafigyel, milyen titokzatos, sokféle gyógyírt összegyűjtő a bojtorjánnak, vagy a gyermekláncfűnek a gyökere, az tudja, miről van szó. A füvesasszonyok egykor, az avatatlanok elől rejtve maradó gyökereket „isten nevében” ásták, kaparták ki a földből. A gyökerek, a növényt tápanyagokkal, vízzel éltetők, az embereket is gyógyítják. Ma ismét felfedezték, s gyógyteákba keverve népszerűsítik, ajánlják fogyasztásukat. A család gyökereit is így kell sokszor, mint a föld alól, a feledősből kikaparni, kiásni. De ha megtaláljuk, sok mindenhez erőt adnak. Megtanítanak felismerni jellegzetes tulajdonságainkat, becsülni őseinket, önmagunkat. Szülőföldünket, anyanyelvünket. Kultúránkat és nagyszüleink verejtékkel szerzett földjét, házát.

A karácsony, a családi ünnep akkor éghet emlékezetünkbe, ha élménnyé átlényegülve őrizzük meg. Ennek a titkát, hogyan válhat féltve melengetett emlékké, élménnyé az ünnep, nemigen tudja az ember. Melyik pillanat, milyen nevetésbe oldódó öröm, vagy feszültségeket békességbe zsongító beszélgetés marad meg szívünkben, hogy ez adjon erőt, ez melengessen a családunktól távol is. De törekednünk kell rá, s alkalmakat teremteni, hogy létrejöjjön ez a varázslat.

Mindegy, mekkora házban, dúsan, vagy szerényen terített asztal mellett ülve.

Csak a szeretet, a megértés, az egymásra figyelés, az ne hiányozzék. Az őriz meg bennünket egymásnak, önmagunknak.

H. Mészáros Erzsébet

 

 

Önnek ajánlott

Leave a Reply

%d bloggers like this: