Amikor az ember túljut élete delelőjén, s egyre kevesebb körülötte az olyan barát és ismerős, akivel együtt emlékezhetne gyermekkorra, ifjúságra, eltűnődik: vajon miért nem mondtam neki, amíg lehetett volna, hogy kedves, hogy köszönöm. Miért nem adtam neki több örömteli pillanatot, miért hallgattam, vagy vártam, hogy mondja ki ő. Az európai kultúra máig nagyon fukar, ha a szeretetet kellene kimutatni. Mindig van bennünk idegenkedés, viszolygás, amikor a távoli kontinensek filmjeiben egyre-másra mondogatják egymásnak kicsik és nagyok, napi búcsúzáskor, találkozáskor, hogy „szeretlek”. Talán ez a visszafogottság, önmagunkba zárt érzések, az esetlennek érzett őszinte szavak elhallgatása az oka, hogy boldogtalanabbnak érezzük magunkat, magányosabbnak, mint a világ más országaiban élők? Miért nem tudjuk megbecsülni, amink van? Miért nem tudunk örülni, amikor volna rá okunk?
Természetes, hogy folyton többet és jobbat szeretnénk, de valójában sokkal jobban élünk, mint a bolygó lakosságának nagyon nagy része. Azt, hogy bizonyos emberekhez tartozunk, van családunk, rokonságunk, barátaink, tudunk mozogni, sportolni, vagy épp van, ami az asztalra kerüljön, óriási dolog.
Rohanunk, nem figyelünk magunkra, sem egymásra, így nem meglepő, hogy a bennünket körülvevő, életünket kényelmessé, kellemessé tevő dolgok mellett nap, mint nap elmegyünk, észre sem vesszük ezeket.
Érdemes lenne pedig jobban odafigyelni a bennünket körülvevő világra, saját legszűkebb környezetünkre, egész egyszerűen – egymásra. Adott pillanatban, percekben nem is tudatosul bennünk, mi az, ami boldoggá tesz.
Teljesen prózai módon, tárgyilagosan is megvizsgálhatjuk a hála hatásait. Nézzük például, hogyan hat az agyra kémiai szinten, és több javaslatot is olvashatunk arról, hogyan, miért lehet valaki hálás. Sokszor elfelejtünk hálásak lenni a hétköznapi dolgokért, pedig ez mindössze pár percet venne igénybe, így mindenki könnyen beépíthetné a napjaiba.
A hála az valamilyen meglévő érték iránt kimutatott, kinyilvánított megbecsülés. Ez a megbecsülés teljesen független attól, hogy valójában mennyi a társadalom vagy a közgazdaság által meghatározott értéke az adott dolognak.
Amikor hálát érzünk valaki vagy valami iránt, akkor specifikus agyterületek vonódnak be, és látható változás kezdődik a prefrontális kéregben. A hála olyan érzelem, ami boldogabbá teszi azt, aki átérzi. Talán egy hangulat, miközben emberi tulajdonságunk is. Van, aki gyakrabban érzi, mert „hálás természet”. Tud örülni a kedves szónak, a leejtett táska, kendő készséges fölemelésének, A házimunkában nyújtott segítségnek. Ha megfogják a kezét, hogy felsegítsék a lépcsőn…
A hála érzése egy folyamat, éppen ezért gyakorolható is. Megtanuljuk, hogy észrevegyük, ha valami pozitív dolog történik a környezetünkben, így hálát érezhetünk általa.
A pszichológusok úgy gondolják, a hála növeli a boldogságérzetet és fizikai eredménye is van. A mentális problémák legyőzéséhez is megoldás lehet. Segít a pozitivitás gyakorlásában, a negatív gondolatok, érzelmek elűzésében, a figyelmet a jó dolgokra tereli.
Mindenki boldog szeretne lenni és a kutató pszichológusok szerint az olyan klinikai mentális betegségek, mint a depresszió, szorongás, vagy stressz, a boldogtalanság jelei.
Ahhoz pedig, hogy boldognak érezzük magunkat, a hála kifejezése nagyon is fontos lehet. Azok a párok, akik gyakran kifejezik a köszönetüket és a hálájukat egymásnak, hűségesebbek és jobban megbíznak egymásban – ez pedig kétségkívül a boldog és hosszú távú párkapcsolat alapja.
- Akik hálásabbak, azok kevesebb stresszt, fájdalmat élnek át, még az álmatlanság is kevésbé kínozza őket. A hála növeli a lelki rugalmasságunkat, nyitottabbá, fogékonyabbá tesz bennünket az örömre. Akik naponta keresik és megtalálják a hála, az életöröm pillanatait, érzelmileg is jobban érzik magukat.
- A köszönet a figyelem, a barátság, vagy a szeretet „nyitása” a másik ember felé. Talán ez az, amit hálának nevezhetünk. Nehezen definiálható szándék.
- Számtalan bölcs ember mondását átböngésztem, mindenki másképpen határozta meg. Kölcsey Ferenc szerint „Háláért tenni jót, uzsorástól is kitelik.” Paulo Coelho szerint „Szeretet van. Nincs definíciója.” Faludy György ezt írta: „Nem génektől jön a boldogság/ s nem a sors hozza el. Talány. Az ember ott kezdődik, mondják,/amikor átlép önmagán.”
A legújabb ún. tudományos kutatások szerint, a hála kinyilvánítása (átélése?) idegrendszerünkre is hatással van, így kimondható, hogy hosszú távon saját magunknak van elsősorban szükségünk rá. Ha csupán önmagunknak mondunk köszönetet, akkor az elősegíti önmagunk elfogadását, szeretetét, megértését, és növeli az empátiát azokkal az emberekkel szemben, akikkel találkozunk, akik hozzánk tartoznak, közel állnak…
Agyunk két fontos érzelemszabályozó területe, a hippocampus és az amygdala aktiválódik, amikor hálát érzünk. A hála dopamint és szerotonint szabadít fel. Ez a két hormon a felelős azért, hogy jól érezzük magunkat. Rögtön javítják hangulatunkat, elérve, hogy megéljük a belülről jövő boldogságot. Agyunk mintázata, a pályák összeköttetései bár nagyrészt csecsemőkorban kialakulnak, életünk végéig változtathatók. A hála érzetének tudatosítása és kinyilvánítása erősíti az eközben létrejövő idegrendszeri pályákat, ezáltal azok szilárdabbá válnak, így tartós, pozitív szemléletet alakíthatunk ki. Erre alapul a mindfulness és a meditáció is (felülírjuk a berögzött idegrendszeri összeköttetéseket).
Nem tudunk egyszerre pozitívan vagy negatívan látni dolgokat. Ha valaki túl sokat aggódik, agya csak a negatív információkat szűri ki. A legújabb tanulmányok szerint ezt az összeköttetést tudjuk felülírni a hála gyakorlásával. Valójában ilyenkor az történik, hogy a hála szabályozza az idegrendszer azon részét, amelyik a szorongásos választ aktiválja. Arra trenírozza agyunkat, hogy szűrjük az információt, és a negatív helyett a pozitív dolgokat lássuk.
Miközben a dopamin és szerotonin szintünk nő, a stresszhormon, vagyis kortizol szintünk csökken. Ennek köszönhetően kevésbé szorongunk, és kevésbé érezzük magunkat stresszesnek.
Éppen e tulajdonsága miatt, a hála az idősek körében a haláltól való félelem és szorongás ellen alkalmazható. A fiatalok körében vagy a szociális fóbia vagy akár a poszttraumás stressz szindróma ellenszere is lehet. A szorongás, ha hosszú ideje fennáll, akkor káros testünkre és elménkre nézve, ezért érdemes csillapítani, feloldani azt.
Minden korosztály számára fontos:
- A problémamegoldó képesség, vagyis hogy képesek legyünk a megoldásra figyelni és tenni is érte.
- A függetlenség, vagyis legyen motivációnk arra, hogy kialakítsuk a saját autonómiánkat.
- A megbocsátás, hogy legyen belső erőnk, aminek segítségével megbocsátunk és tovább lépünk.
- Az empátia, hogy a másik helyzetét, érzéseit és cselekvésének okait is megértsük, átérezzük.
A legújabb vizsgálatok szerint azonban ebből hiányzik egy, vagyis a hála, ugyanis ez segít, hogy az élet pozitív oldalát lássuk meg. Ez leépíthetné a negatív gondolatokat, segíthetne elfogadni egy helyzetet, ami akkor is, ha az elég nehéz. Képessé tehetne felismerni a megoldást és arra összpontosítani. Éltetné a meglévő kapcsolatainkat, ami által szeretve érezhetnénk magunkat.
A hála nem örökölt, veleszületett érzés, hanem tanulható tulajdonság. Elősegíthetné az olyan megküzdési stratégiákat, módokat, amelyek hatékonynak bizonyulnának a mindennapi életben. Szabályozhatná a pozitív érzelmeket és építhetné a belső erőt, ami képes lehet/ne megküzdeni a stresszel.
Ezt a karácsonyt is a sok csillogás, az ajándéközön mérhetetlen mennyiségű reklámja előzte meg, úton-útfélen, az áruházakban, a médiákban, az interneten és a tévé képernyőjén. Boldog családok nemzedékei a gazdagon terített asztalok körül, csokoládé özönnel, habos és mázas torták, drága ruhák, sífelszerelések, otthonok – „álmok luxuskivitelben”.
És a békésnek, boldognak láttatott ünnepi várakozásba beledördültek a prágai mészárlás lövései. Csupa fiatal, egyetemi hallgató – akiknek már biztosan készítették odahaza az ajándékokat.
Miért? Mi hiányzott annak az elborult agyúnak, aki öngyilkosságába magával rántott tizennégy életre, hivatásra készülő ártatlan fiatalt?
Mi történik a világban? Itthon, nálunk is, ahol megtöbbszöröződött az öngyilkos és gyilkoló tizenévesek száma? Ezt netán a pusztító járvány hozta? Vagy az anyagi javakra koncentráló társadalom gátlástalansága? A vesztébe rohanó Föld globális rombolása által terjedő reménytelenség?
Nem, nem a képlékeny, a végtelen magasságokba vetett tekintetek egekbe küldött hálája kell most MÁR: az emberekre irányuló figyelem, hogy vannak még, akik jók, becsületesek, tisztességesek. És érdemes ilyenné válniuk a fiataloknak is.
Csak az önmagunk, a felnövekvő nemzedékek fölemelésének szándéka, az emberbe vetett hit mentheti meg a világunkat.
(hme)
