Ma, amikor az egykori római orgiákra emlékeztető méretű a főzés, a különleges ételek fogyasztásának kultusza, bizonyára meghökkentő már magának az éhínségnek a fölemlegetése is. Hát még azoké a növényeké, amelyek segítették túlélni az embereknek a legmélyebb nyomor, a legpusztítóbb éhség időszakait.
Erre vonatkozóan a legismertebb történet a zsidó nép megmeneküléséé. A Biblia szerint, az Egyiptomból kivándorló zsidó népet az éhhalál fenyegette. Zúgolódtak, miért is kellett elhagyniuk a bőséges élelmet adó földet. Mózes csak nagy nehezen tudta lecsillapítani őket, mondván, bízzanak Istenben. És másnap reggel csoda történt: a földet apró, fehér „gömbölyegek” borították, amelyekből jóllakhatott az éhező nép.
Pontosan így áll ez Mózes II. könyve 16. részében:
„És elindulának Élimből és érkezék Izrael fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájába, mely Élim között és Sinai között van, a második hónapnak tizenötödik napján, Egyiptom földéről való kijövetelük után.
2. És zúgolódék Izráel fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron ellen a pusztában.
3. S mondának nékik Izráel fiai: Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén, a mikor a húsos fazék mellett ültünk vala, s mikor jól lakhatunk vala kenyérrel, mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.
4. és monda az Úr Mózesnek: Imé én esőképen bocsátok néktek kenyeret, az égből: menjen ki azért a nép és szedjen naponként arra a napra valót, hogy megkísértsem: akar-e az én törvényem szerint járni, vagy nem?
5. A hatodik napon pedig úgy lesz, hogy mikor elkészítik a mit bevisznek, az kétannyi lesz, mint a mennyit naponként szedegettek.
6. és monda Mózes és Áron Izráel minden fiainak: Estve megtudjátok, hogy az Úr hozott ki titeket Egyiptom földjéről:
7. Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét: mert meghallotta a ti zúgolódástokat az Úr ellen. De mik vagyunk mi, hogy, hogy mi ellenünk zúgolódtok?
8. És monda Mózes: Estve húst ád az Úr ennetek, reggel pedig kenyeret, hogy jól lakjatok, mert hallotta az úr a ti zúgolódástokat, mellyel ellene zúgolódtatok. De mik vagyunk mi? Nem mi ellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen…
13. És lőn, hogy estve fürjek jövének fel és ellepék a tábort, reggel pedig harmatszálás lőn a tábor körül.
14. Mikor pedig a harmatszállás megszűnék, imé a pusztának színén apró gömbölyegek valának, aprók, mint a dara a földön.
15. A mint megláták az Izráel fiai, mondanák egymásnak: mán ez! Mert nem tudják vala, mi az. Mózes pedig monda nékik: ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül.”
De honnan tudják a botanikusok, hogy az a bizonyos manna az ehető aspicilla (Aspicilla esculenta) zuzmó. Tápláló, de teljesen íztelen. Sok helyen még ma is fogyasztják.
A mannazuzmóra a megfelelő szó valóban a „gömbölyeg”, hiszen darától a dióig terjedő méretű, és apró dudoros a felszíne. Biológiai szempontból is érdekes növény: se szára, se gyökere. A többi zuzmófajhoz hasonlóan egy parányi, mikroszkopikus méretű gombafaj és egy algafaj együttélése. Magában sem a zuzmót alkotó gomba, sem a gombával társult alga nem életképes. Társulva azonban szinte mindent kibírnak. Éveken át heverhetnek a sivatagban összeszáradt, papírszerű gömbölyegként. Azután – amikor – esetleg évek múlva – víz éri őket, akkor életre kelnek, növekednek, néhány órára vagy napra életre kelnek. Majd ismét kiszáradva, megint élettelenné válnak, anabiotikus állapotba kerülnek.
De hogyan hullott az égből a manna? Erre is egyszerű a magyarázat. A mannazuzmó általában a magas hegyek talaján él. Amikor eredeti helyéről leválik, gumós formává alakul. Az elszáradt és a szél által a hegyekről felragadott zuzmók ezután a távolabbi vidékeken többnyire esőzéskor csapódnak le. Mintha az égből hullanának…
Ez az emberiség legismertebb ínségtörténete.
A későbbieket már az akkori újságok jegyzik. A francia Gazette de Village című lap 1868-ban, sorba vette a feljegyzett ínséges éveket, amelyeket leggyakrabban a kegyetlen aszály okozott. A legsúlyosabbak 1303-ban és 4-ben, amikor Európa nagy folyói, a Rajna, a Loire és a Duna is kiszáradtak. 1393-ban és 1474-ben a Duna medre Magyarországon száradt ki. Itt különösen az Alföldet sújtották a nagy aszályok. Ilyen évek voltak 1508, 1570, 1585, 1590. A XVII. Században 12 ilyen aszályos és ínséges esztendő volt, 1650 és 1661 között 10 évig tartott, majd 1790, 94, 97 voltak nagyon szárazok. A XIX. Században az 1863-as év volt annyira száraz, hogy borzalmas éhínséget okozott Magyarországon. Megrázó képet fest az akkori helyzetről Jókai Mór A szerelem bolondjai című regényében.
„A szekérbe, ülésnek, egy szál deszka volt keresztül téve.
– Ejnye, bátyja, nem tudna egy kis szalmából jobb ülést
– csinálni ide?
– Szalmából-e? – szólt a kocsis, – magunk is megennénk, ha volna.
Elemér nem értette a választ. Ő messze világból jött, ahova a hazai nyomornak híre nem jutott el.
A fuvaros aztán, hogy megmagyarázza neki a dolgot, mikor leszedte a lovai fejéről az abrakos tarisznyákat, odavitte az egyiket az úrfihoz, legyűrve a szélét, megmutatta, mi van benne. Apróra vágott jegenyehajtások.
– Ez az abrak.
Azután a saját tarisznyájába nyúlt, s abból húzott ki valami furkónak gyúrt fakószínű ismeretlen tárgyat.
– Ez meg a kenyér.
– Miből van ez?
– Őrölt kukoricacsutkából, egy kis korpával keverve.”
Az emberek sokan elvándoroltak, akik maradtak, azok a ma ínségtápláléknak, ínséglisztnek elnevezett, főképp vad növényekből őrölt lisztpótlékon tengették az életüket. Ezek az ínségnövények a lápos-mocsaras területeken a sulyom (vízigesztenye) tüskés termései voltak, amelyet sütve, főzve fogyasztottak, lisztjéből kenyeret is sütöttek.
Bengyele, böngyöle néven különböző vízi, vízparti növények (nád, káka, gyékény) lisztes gyöktörzsét, gumóját fogyasztották nyersen, sütve, vagy főzve. Ínséges időkben főleg áradásos, belvizes években a gyékény összetört, összedarált gumóit sós vízzel kovásszá keverve, meggyúrva, bodakpogácsa, lepénykenyér sütéséhez is felhasználták.
Hasonlóan hasznosították még a mogyorós lednek lisztes gumóit is.
A mályvák levele és termése (papsajt) is fontos ínségeledel volt a tatárjárás idején. Volt, amikor a vadon élő hagymafajokat fogyasztották, például a medvehagymát. A káposztához hasonló ízű tátorján (tatárkenyér) gyökereit, leveleit is fogyasztották. Ha nem volt más, kenyérpótlék gyanánt, a tölgy, a bükk, a fenyő kérgét is lisztté őrölték. A termések közül a bükkmakk, a tölgymakk és a galagonya, meg a csipke termése volt fontos lisztpótló. A bükkmakkot pirítva, a tölgymakkot leforrázva, a keserű és a cseranyagokat kiáztatva szárították, majd megőrölték. A csipkét, galagonyát szárították, majd megőrölték.
A nagy éhínségek idején fogyasztott ételek nem feltétlenül tápanyagszegények. Némelyik egészen tápláló. Például a sütőtökfélék, a zsenge csalán, a pitypang friss levelei, a tönkölybúza, vagy például, bizonyos időszakokban, a burgonya, a bab.
Tény, hogy amikor egy-egy keserves időszak véget ért, az emberek nem szívesen emlékeznek az átélt megpróbáltatásokra. És sokszor aztán kerülik azokat az ételeket is, amelyek az életüket megmentették.
hme
