Nem maradtak már sokan azok közül, akik számon kérnék tőlem egykori ígéretemet, amit gyerekkorunkban, könyvekhez jutva lelkesen tettem: hogy ha megnövök, megírom én is a mi életünket, a saját sorsomat, meg mindent, amit érdemes. Néhány éve még – régi iskolatársak, barátnők biztatására – talán lett is volna kedvem. De aztán a covidos, karanténos években a rám szakadt nyavalyák elvették az erőmet. Még két esztendeje, amikor a Dolgozó Nő megjelenésének 60. évfordulója közeledett, sokat foglalkoztatott az az időszak, pontosabban az 1962-es év. 23 évesen ekkor kerültem gyakornokként az akkor 10 éves, kéthetenként megjelenő nőlap szerkesztőségébe. Nagy álmom teljesült ekkor. Ugyanis, amikor a 2. világháború után a magyar nyelvű sajtó – az Új Szó után a folyóiratok is – az olvasókhoz kerülhettek, elhatároztam, hogy újságíró leszek.
Egyszer egy osztálykiránduláson egészen véletlenül Turi Máriával találkoztam a vonaton, a Dolgozó Nő főszerkesztőjével. Az osztálytársaimmal került egy kupéba, akik rögtön jöttek értem, mert tudták, mennyire csodálom az újságírást… Alaposan kikérdezett, majd megígértette velem, hogy érettségi után jelentkezem nála. Közben egyre jobb versmondó lettem, sokszor felkértek, hogy író-olvasó találkozókon mondjak verset. Az első ilyen szereplésem Ady „Levél-féle Móricz Zsigmondhoz” költeményének elmondása volt. Máig mottónak érzem az utolsó sorokat: „S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, / Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.”
Kitüntetéssel leérettségiztem, észre sem vettem, már a kezemben volt a pecsétes papír, hogy felvettek a Komenský Egyetem magyar–szlovák szakára. Boldogan siettem haza a jó hírekkel.
„Már eleget dolgoztunk rád” – mondta Anyám a kapájára támaszkodva. Apám meg lehajtott fejjel kapált tovább. Beszaladtam a konyhába, néhány ruhadarabomat a kopott táskába dobtam, kivettem a konyhapénzes bögréből a buszra, vonatra valót, és kimentem a kapun, vissza se néztem.
Nos, akkor sajnos nem volt szabad hely a Dolgozó Nőben (ez 1958 júniusában volt), de Turi Mária telefonált Major Sándornak, a Szabad Földműves főszerkesztőjének, hogy ha van rá lehetőség, vegyen fel oda átmenetileg. Sikerült! Csakhogy közben, még abban az évben, férjhez mentem a szintén ott dolgozó Haraszti Gyulához, akivel országot, vidéket jártunk, a legtöbbet Bodrogközbe utaztunk, az akkor még fiatalokkal, szívélyes emberekkel teli falvakba. Nem a „meglátni és megszeretni” esete volt a miénk – húga, Teri az osztálytársam volt. Ő volt a cselszövő, átpasszolta a bérletes színházjegyeit nekem, mondván, neki tanulnia kell, én meg már úgyis tudom a sok magolni valót. És én örültem, hogy végre egy okos, kitűnő újságíróval vitatkozhatok. Mert őszintén szólva nem sok volt akkor a művelt, tájékozott, írni tudó „szerkesztő”… Így kezdődött és folytatódott. Végre nem voltam egyedül.
Szívesen jártam a Bodrogközbe, még héthónapos terhesen is. Lassan odahaza is megbékéltek a helyzettel. És ott, ahol én is a világra jöttem, Alsószeliben, megszületett a Lányom. A fővárosban – kint a Brennerben – jónak számító albérletet szerzett a friss Apuka, a pincében volt a tüzelő, ott kellett fát vágni gyújtósnak, a kályha füstölt, a konyha estig sem melegedett be, hiába a fűtés. A rángatós kút az udvaron volt, az árnyékszék az udvar végén. Mindössze 40 perc autóbuszon a Šafárik tértől… Alig egyhónapos csecsemővel buszon, vonaton, majd a városi autóbusszal megérkeztünk tél közepén a fűtetlen házba.
Itt éltünk 1963-ig, amikor végre felépült a Rózsavölgy mögötti lakótelep (ma már „csak” Ružinov) újságíróknak szánt lakásai is. Fűtés, fürdőszoba, fürdőkád…
Birtokba vettük. De szülők nélkül nem győzhettük. Ugyanis – ahogyan akkor neveztük – az „anyasági” szabadság a lányom születésekor fél év, a fiam idejében pedig három hónap volt.
A legtöbb faluról felkerült, újságíróként dolgozó fiatal hasonló módon oldotta meg a helyzetét.
Voltak persze, akiknek többre, jobbra is tellett. Ők voltak a „kiemelt káderek”. Vendéglő- vagy banktulajdonosok lakásai, komplett berendezve. Akik ilyen helyre kerültek, ott otthon maradhatott fizetetlen szabadságon a csecsemőjével az anyuka, vagy fogadhatott segítséget. („Az unokahúgom van itt látogatóban”… „a néni, aki most nálunk vendégeskedik” stb.)
Voltak kedves, figyelmes kollégák, akik megértően bólogattak, helyeseltek, ha lelkes, vagy éppen dühítő dolgokról beszéltünk – még mindig csak a vendéglői asztaloknál. Mert azért fillérenként raktuk össze a bútorra, függönyre valót. Ki gondolta volna akkor, hogy ők otthonról az anyagi támogatások mellé az atyai tanácsokat is megkapták: „Csak ki kell várni, hamar vége lesz ennek a proli világnak, csak dolgozzatok szorgalmasan, legyetek résen…” Józanok voltak, megfontoltak, megbízhatók. És kivárták.
Az izzasztó paraszti élet elől városba szaladtakat bezzeg marta a lelkiismeret-furdalás. És jártak – jártunk – haza, amikor csak tudtunk, hogy segítsünk az otthon hagyottaknak, akikért fájt a szívünk, amíg jobbra nem fordult a szövetkezetek helyzete. Bizony, jó volt – mert volt – az otthoni tojás, paprika meg kolbász.
„A városiak, viszik a hazait!”– gúnyolódtak a szomszédok, rokonok. Le kellett nyelni.
Az albérletekben hányódó, oda csak aludni járó esztendők sok tehetséges fiatal életét tették tönkre. A kávéházakban kellett üldögélnie, aki írni akart, de egy kávé mellett nemigen tűrték volna meg ott félnapokon keresztül… Vagy más munkát keresett, vagy kallódó emberré vált.
A Dolgozó Nő 10 év után új főszerkesztő irányítása alá került. Szarkáné Lévai Erzsébet jó érzékkel kereste a modern megoldásokat, grafikailag és tartalmilag érdekesebbé vált a már hetilapként, tehetséges emberekkel kibővült szerkesztőség. És bizony, házról házra, faluról falura jártunk. Lapterjesztésért ajándékokat adtunk, mi magunk is hoztuk a laprendelők névsorát, amelyet a nőszervezet magyar tagjai gyűjtöttek össze…
A 10. évfordulós karikatúránkon Bertha Ili, Krpelán Magda, Gál Eta, Schreiber Katka, Sebők Ica, Turan Jolika, a főszerkesztő, és mint a legfiatalabb, én szerepelek…
Nemsokára lemaradt a „Dolgozó”, és csak „Nő” lett a hetilap, több oldalszámmal, egyre érdekesebb rovatokkal, amelyek közül nem hiányzott az irodalom, a vers, és a gyerekek „kuckója” sem.
Aztán jöttek a 68–69-es évek, lazább tartalommal, táncdalfesztiválos sztárokkal. És a példányszám már 47 ezer felé közeledett.
De a „normalizáció” bekeményített, leváltották a főszerkesztőt, közben határozatot hoztak a három magyar lap, a Hét, a Nő és a Sportvilág összevonásáról.
Nem hagyhattuk annyiban: amikor a két másik magyar lap ledermedve azt mondta, nincs mit tenni, mi Janda Magdával felmentünk a pártközpont sajtóosztályára. Szép üveglap volt Kováč elvtárs asztalán. Akkorát vágtam rá, hogy végigrepedt. „Vegye tudomásul, maga már rég nem lesz itt, amikor a Nő még mindig megjelenik!”
Máig hálával gondolok azokra a bátor asszonyokra, akik Párkányból és Nánáról meg a többi faluból megírták és elküldték tiltakozó leveleiket a megfelelő helyekre, hogy a Nő az ő lapjuk, szükségük van rá!
Persze, igen szerényen, de közzétettük, mikor kéne utoljára megjelennie… A lapkészítést a Živena kiadó hallgatólagos jóváhagyásával folytattuk. Azután 1972-ben megbízott főszerkesztő lettem. A lap lehetetlenné tételére közben több kísérletet is tettek. A példányszám csak nem akart csökkenni. Egy-egy bátrabb írás, vagy a hallgatásra ítélt költők néhány verse akkortájt elég nagy vétség volt. Hozzáadódott még a kassai nyomdatűz is. (Ott készült a Nő.) Több éven keresztül három nyomdán kellett keresztülmennie az oldalaknak, hogy megjelenhessen. Ez jelentősen visszavetette az olvasói érdeklődést. De a Barátnő annál közkedveltebbé vált. Sőt, Magyarország átvett belőle 60 ezer példányt. Özönlöttek a baráti-családi kapcsolatokat kereső levelek. Nem véletlenül azokból a megyékből elsősorban, ahol az innen kitelepítettek éltek.
Később sor került A Nő évkönyve kiadására is. Volt számos, figyelmet felkeltő kiállításunk népi faragványokból, versenyeink járásról járásra…
Aztán a figyelő szemek – magyar kulturális berkekből – figyelmeztették a nőszövetséget, mint politikai kiadót, hogy a Nő „letért a marxista útról”… Visszakerültem legelső munkahelyemre, a Szabad Földművesbe. A társadalmi változáskor már az Új Szó belpolitikai rovatában dolgoztam. Innen hívtak vissza a földművesek, mivel leváltották addigi főszerkesztőjüket.
Hát, jobb lett volna talán, ha maradok. De én hetilapot szerettem szerkeszteni. Sajnos, visszamentem, éppen, amikor megszűnt a lapkiadások állami támogatása. Mit tehettünk volna?
Kitaláltuk, hogy alapítunk egy káeftét, a mezőgazdasági kiadványok számára. Klamarcsik Mária kolléganőmmel abban reménykedtünk, hogy a szövetkezetek és állami gazdaságok – valamilyen új formában – túlélik a változó időket. Elindultunk támogatókat toborozni. Összekoldultuk az alapításhoz szükséges összeget.
És kiadtuk – mezőgazdasági érdekvédelmi napilapként – a Szabad Földműves Újságot. Közben szaktanácsadó havilapként bejegyeztettük a Jó Gazdát.
Mit tehetnék még hozzá? Magyarország Földművelésügyi Minisztériuma adta nekünk az első modern számítógépes „rendszert”, amely a Fiam irányításával kezdett dolgozni.
Csakhogy az első „adomány” után több nem érkezett. Egyszerűen „megfúrtak”, ugyanazok a kedves kollégáim, akik helyett – nehogy már bajuk essék! – engem távolítottak el 1984-ben a Nő szerkesztőségéből. Állítólag Husák bérence voltam. Aki ezt fehéren-feketén látni szeretné, a valamikori Hét hasábjain „Végtelen történet” címen olvashatja.
Majdnem úgy folytattam, hogy stb… Pedig „Štb”-t akartam írni. Ugyanis az „árva magyar kalász”-t kedvelő kolléga holtáig buzgó munkatársa volt a valamikor sokat idézett képződménynek. Lám, lám, hányféleképpen lehet lőni… Az egyik rendszerben szóval, a másikban fegyverrel.
Eddig túlélésre játszottam, mert Dénes Zsófia, aki 100 éves koráig írt, valahol azt mondta, hogy annak lesz igaza, aki a legtovább él. Hát, nem tudom.
Mindenesetre szólok, ha elkészülök a leltárral. Mert van még néhány elintézetlen ügyem. Szóljon, aki nem ért valamit, vagy jobban tudja!
Több jót kívánok az utánam haladóknak, ballagóknak, sietőknek, kullogóknak, törtetőknek, mint amennyiben nekem volt részem, életem 85 évében!
Haraszti Mészáros Erzsébet
P.S.
Hogy még mindig szerkesztgetek, meg írogatok a nyugdíjasoknak? Köszönöm szépen Fiamnak, hogy ilyen agykarbantartó lehetőséget ad!
