A napsütéses nyárban sétálva, a ház előtti padon üldögélve, két oltással felvértezve, szájat, orrot védő maszk nélkül beszélgetve a barátnővel, szomszéddal, már-már azt hittük, túl vagyunk minden baljóslatú veszélyen. Sajnos, nem jól képzeltük. Most ismét itt van a tiltás, a szabad-nem szabad sokféle korlátja. A két évvel ezelőtt megismert „karantén” réme rosszabb-e, vagy a koronavírusos fulladásé?
Félelem és szorongás, a száraz, bezártság és fűtés kiváltotta köhécselés már pánikot vált ki az egyre tehetetlenebb, s magányosan élő emberből. Áll az ablaknál, kinyitja az erkélyajtót, ki-kinéz, bámul az éjszakába. Semmi baj, amíg olvasni bír, meg internetezni, telik az idő. Majd napközben behozza az éjszakai álmatlanság óráit. Ha nem kérdik, nem is hozza szóba, ha kérdik, nem panaszkodik. Úgy is azt tartják az öregről, csak sopánkodik, nyűgösködik, zsörtölődik, meg sajnáltatja magát.
Azt, hogy az idősek között most valóban több-e a sopánkodó, nem tudjuk. Csak benyomások vannak, nem pontos statisztikák, és érezni ezekben a véleményekben, jó adag vádaskodást is, amiben célt talál magának a társadalmi feszültség. De az idősek helyzete most különösen súlyos, és nem csak azért, mert rájuk nézve valóban életveszélyes lehet a koronavírus. Nekik egyszerre két súlyos fenyegetéssel kell most társas támogatás nélkül megküzdeniük: a járvány mellett a magánnyal is, amit éppen a megbetegedés elkerülése érdekében kényszerít rájuk az idő.
A tömegessé váló koronavírusos járványhelyzet mellett a magányosság ragálya is sokakat elkapott, szintén főleg az idősebbek közül. Paradox helyzet, amiben az egyik veszély kivédéséért egy másik, talán kevésbé kézzelfogható, de attól még nagyon is valós veszélyt kell vállalni.
A közvetlen kockázatot persze a koronavírus jelenti, ami hatvan-, de főleg hetvenéves kor felett egyre több áldozatot szed, a nyolcvanon túli fertőzöttek között pedig a 15 százalék fölé emelkedett a halandóság. Egyre több ország készül arra, hogy az ellátórendszer túlterhelésével olyan, háborús helyzetekre emlékeztető döntésekkel kénytelen szembenézni az orvos, amikor a szűkös kapacitások között választani kell, hogy kinek az életéért küzdenek tovább, és kiről mondanak le a kórházi osztályokon. Ha még rosszabbra fordul a helyzet, talán itt is előfordulhat, ami Torinóban, hogy a 80 felettiek – egyáltalán nem kaphatnak majd lélegeztető gépet.
Szerbiában a 65 év felettieknek rendeletileg megtiltották, hogy elhagyják otthonaikat. Nagy-Britanniában, ahol a legtöbb országtól eltérően eleinte a nyájfertőzés modelljét akarták követni ( ezen közben változtattak), az időseket, mint legveszélyeztetettebb csoportot, szintén szigorúan izolálni akarták. Az időskori elkülönítés, önkéntes bezárkózás szigorú megvalósítása minden kormány egyik fő üzenete lett volna a lakosság felé. De „nem jött be”, a kecsegtető „törődjünk az öregekkel, magányosokkal” ellátórendszerek csak ideig-óráig működtek. Ha ennivalóval, ásványvízzel ellátták is őket, azért a statisztikákban ki nem mutatott arányban nőtt az elzártságba belebetegedett, lelki gondozásra szorulók száma.
Miközben azonban járványügyi szempontból, a távolságtartás kulcsfontosságú volt, s eljött az oltások nyújtotta védelem, azért nem volt miért fellélegezni. Nem csak arról van szó, hogy nem könnyű megoldani az ellátást, étkezést, fizikai gondozást. Ebben a helyzetben a lelki egészség most, a járvány második évében is súlyos veszélynek van kitéve, különösen az egyedül élő időseknél.
A MAGÁNY EGÉSZSÉGÜGI KOCKÁZATAI
Egy orvosi körökben is gyakran idézett összefüggés szerint, a tartós egyedüllét olyan egészségügyi kockázatokkal jár, mintha az ember napi 15 szál cigarettát szívna el. A magány lényegében krónikus stresszhelyzetté tud válni, és a pszichoszomatikus összefüggés többszörösen kimutatta: az egyedüllét depresszióhoz vezethet, növeli a magas vérnyomás és a szív- és érrendszeri problémák valószínűségét, és gyengíti az immunrendszert is, aminek az épsége pedig most igazán fontos lenne. Az időseket kénytelenek lehetőség szerint elkülöníteni, de közben éppen ez az elkülönítés is gyengítheti a vírussal szembeni ellenállóképességüket.
Ez egy rendkívül nehéz helyzet. Máskor mindig azt mondjuk, hogy a szociális stimuláció, a társas kapcsolatok, az unokák, dédunokák tartják az időseket jó állapotban. Most azonban éppen ez kockázatos. Ma már tudjuk, az óvodások, a kisiskolások is fertőzhetnek. Sőt, a beoltottak is továbbadhatják az egyre agresszívebb vírusokat, miközben őbennük már ott a magasabb védettségi szint.
Idáig, normális élethelyzetben éppen a társas érintkezés volt az idősek felé az egyik fő orvosi javallat: a kutatások szerint a legjobb szellemi és fizikai állapotban lévő 90 év felettiek, a jobb életminőséggel bíró „nagy túlélők” szociálisan is jó, másokhoz képest gazdag kapcsolatokkal rendelkeznek. Ez összességében nem jellemző a magyar idősekre, akiknek a kapcsolathálózata más országban élő kortársaikhoz képest szűkebb a felmérések szerint. Sokaknak épül le a társas viszonyrendszere – hogy miért, csak tippelni lehet: talán mert a munkahelyi barátságoknak különösen nagy a szerepük, és a nyugdíjjal ezek könnyebben halványodnak el; talán mert a magyarok egyébként is hajlanak a családi kapcsolatokra, azok felértékelésére a baráti, szomszédi kapcsolatokkal szemben.
A 75 ÉV FELETTIEKNEK CSAK AZ EGYHARMADA ÉL PÁRKAPCSOLATBAN: A FÉRFIAK MÉG INKÁBB, AZ ŐKET TÚLÉLŐ NŐK SZINTE ALIG
Az idősek kapcsolati hálóját kutató szociológus szerint a társnélküliség eleve alapvető rizikótényező az egyén jó közérzete szempontjából. Így különösen fontos, hogy milyen a gyermekükkel való kapcsolat: a 60–74 éves nők a legnagyobb, közel 40 százalékos arányban a gyermeküket említették legfőbb bizalmasukként, akikkel fontos dolgokról tudnak beszélni. Az időseknek azonban összességében kevesebb barátjuk és kevesebb bizalmas kapcsolatuk van másoknál. A 75 év felettiek 13 százaléka azt mondja, senkivel sem beszélt az elmúlt hónapokban a fontosabb dolgairól, problémáiról. Ez önmagában is megbetegít, de a 60–74 évesek fele, a 75 év felettiek háromnegyede már eleve akadályoztatva érzi magát mindennapi tevékenységeiben tartós betegség, rokkantság, rossz egészségi állapot vagy mentális probléma miatt.
Az aktív öregedéshez kell a szociális kontaktus fenntartása, ez azonban most a megszokott módon nem lehetséges – mondja a pszichológus. A barátságok száma időskorban nagyon lecsökken, pedig a közös történetek, még a közös panaszkodás is megtartó tud lenni. „Talán ezzel is összefügg, hogy az embereknek az a benyomása, hogy még mindig sok idős ember mozog az utcán. Lehet, hogy a veszélyérzete nem mindenkinek olyan nagy, és néhány idős embernél tapasztalható egyfajta lemondás, nihilizmus is: engem már annyi minden ért, nincs sok időm hátra, miért ne menjek ki vásárolni, sétálni.”
Mindenki a családi fedélzetre
A házi gondozás rendszere most alakul át, hogy veszélyeztetés nélkül láthassák el az idősebbeket, és több alulról jövő, civil kezdeményezés is van, hogy megszervezzék a bevásárlást a környéken élőknek. Ugyanez spontán módon alakul sok lakóközösségben, a szolidaritás korábban nem annyira jellemző formáit hozva vissza. Közben nem mindenkinek könnyű lemondani az autonómiáról, sokan stigmának érezhetik, hogy nem tudják ellátni magukat.
Nagyon sokfélék az idősek, az aktív életet élő friss nyugdíjasoktól a 90 felettiekig, a többgenerációs családokban élőktől a teljes izolációban és magányban lévőkig. Ez elég komplex dolog, és nagyon leegyszerűsítve gondolkodunk róla, mert nagyon új a helyzet, és mindenkinek egyszerre nehéz. Vészhelyzetekben a család összezár, ezt lehetett látni a rendszerváltás után is, de most ez nagyon hirtelen jött, és nagyon nehéz szituáció. Ha vannak is családtagok, akik itthon és nem külföldön élnek, és élő, megfelelő velük a kapcsolat, sokuknál most otthon van a gyerek, mellette kell távdolgozni, kitalálni az új életet otthon, miközben gondoskodni kell az idős szülőkről is.
Ennek ki kell alakulnia, van egy vészhelyzet, amire még senki nem tudja igazán, hogy reagáljon. Az idősek esetében külön szorongást okozhat ebben, hogy azt mondják, még maradjon otthon. Miközben folyamatosan érkeznek a félelmet, kiszolgáltatottság-érzetet növelő hírek. Elbizonytalanodik, amikor rá szeretnék bízni az óvodást, mert náthásan hazaküldték a közösségből: vajon nem hoz-e rá fertőzést? Visszautasítani nem meri, tele szorongással várja, hogy hazavigyék. Pedig máskor hogyan örült volna, hogy még legalább ennyit segíthet…
Az idősek egészséges pesszimizmusa
Sokaknál a hit a kapaszkodó, az idősek között eleve több a vallásos, és az életkorral általában meg is nő a spiritualitás iránti igény. Most, hogy a templomokban sincs már a hagyományos nyilvános szertartás, ennek is egy fontos része eltűnik, és nyilván nem fogja mindenki online streamen követni a szentmiséket vagy istentiszteleteket.
Az „óvatos pesszimizmus” egy életkoron túl kifizetődő stratégia: miközben fiatalon gyakran illuzórikusan magas a kontrollérzet és pozitív a jövőkép, egy német kutatás szerint a saját jövőjüket nagyon optimistán látók közül az 50 évesek és idősebbek között többen haltak meg, mint a pesszimisták és a realisták csoportjából. A csökkenő erőforrások miatt az idősebbeknek óvatosabbnak, taktikusaknak kell lenniük, kevésbé kockázatvállalónak. Ez leginkább az egészségfenntartásra vonatkozik, és most fokozottan érvényesül, konkrétan a túlélést segíti.
A társadalomnak nem ez a legfőbb gondja…
Mi mivel segítsünk, hogy a koronavírus helyett ne a magány eméssze fel a nagyszülőket?
Egy 2019-es elemzés szerint Szlovákiában 2018-ban 450612 (60-79 éves) férfi és 584980 nő élt, a népességből ez a férfiak 17% -a és a nők 21%-a. A 80 év felettiekből 53682 volt a férfi és 122526 volt a nő, összesen – az egész népességre átszámítva, ez a férfiak 2%-át és a nők 4,4%-át tette ki. A további statisztikákból kiderül, hogy amíg a fiatalabb korú idős embereknek több mint a 20%-a a családjával (a gyermekével) él, addig a 80 év felettieknek már csak 10%-a él acsaládban, illetve valamelyik gyermekével. A többi egyedül, magányosan él.
Magyarországon a legutóbbi népszámlálás szerint több mint 170 ezer egyedülálló, 80 év feletti ember él, és a 80 évesek és idősebbek amúgy is a leggyorsabban növekvő csoport az elöregedő országban. Egyes magyarországi tévécsatornák szerint egymillió idős ember él Magyarországon magányosan... Itt az újabb tél, a pusztító járvány második tele már. És naponta leégett házak, bennégett magányos emberek névtelen nekrológját hallgatják a fásult tévénézők.
És akinek még van valakije? Gyermeke, unokája, rokona? Aki nem egy erdő vagy faluszéli öreg házben didereg?
Kinek segítenek? És mennyit? Van-e tüzelője? Most nem elég a tej meg a kenyér.
A törődés, az emberi figyelem. Hogy világít-e a magányos ember ablakában a lámpa? Füstöl-e minden nap a kéménye?…
Minden történet, minden élethelyzet más
Minden családnak önmagának kell most valamilyen megoldást találnia.
Néhány általános szempont:
Tudatosítsuk, hogy a magányos idős ember könnyen krónikus stresszhelyzetbe kerülhet, minden módon próbáljunk ezen segíteni.
Mindenképpen tartsuk fenn valahogy a folyamatos kontaktust, rendszeres telefonnal vagy nagyon tapintatosan látogatva, ha van rá lehetőség. Elég egy mondat: hogy vagy? Tarts ki!
Ha van rá mód, érdemes felhasználóbarát informatikai eszközökkel is segíteni a kommunikációt, előszedni a család régi tabletjét, megkérni a szomszédot, hogy ossza meg a wifijét, egyszerű mobiltelefonját, vagy más vészmegoldásokkal élni.
Adjuk meg a legközelebbi szomszédnak a leggyorsabban elérhető családtag telefonszámát. Mondjuk meg a papának, a nagyinak, hogy kihez csöngessen be, kinek szóljon, ha valami baj történt vele. (Elesett, elszédült, pánikroham tört rá…)
Különösen az egyedül élőkre és a krónikus betegségekkel küzdőkre nagyon oda kell/ene figyelni.
A praktikus segítség mellett most a szokásosnál is fontosabb volna az érzelmi támogatás.
Ha segítenénk megszűrni a járvánnyal kapcsolatos hiteles információkat, azokról megfelelően tájékoztatni, hogy „képben” legyenek, ne veszítsék el tájékozódó képességüket.
Ha kell, s nem tiltakozik ellene az egyedül élő hozzátartozó, szerezzünk be számára segélyhívó karperecet! Már minden nagyobb községben, minden városban elérhető! Interneten kikereshető a szolgáltatók címe, telefonszáma.
Hogy ez megoldás-e, vagy ideig-óráig segítség? Ki merné a kétéves botrányosan drámai helyzetek után a szociális intézményeket, a mostanáig túlontúl feldícsért nyugdíjas otthonokat választani magányos, öreg hozzátartozója számára – ha csak nem mindegy a számára, él-e még, vagy már jobblétre szenderül…
