Termesztésének hagyománya van, a konyhánkban nélkülözhetetlen fejes káposzta mellett mégis amolyan megtűrt főzeléknövény. Talán éppen a régimódi vastag rántással készített kelfőzelék az, ami a legtöbb embert elriasztja tőle. Hiába finomabb a kel rostja, mint a fejes káposztáé, s gazdag ásványi sókban, B1-, B2-vitaminban, csontépítő kalciumban, szénhidrátokban, foszforban, cinkben, kevesen kedvelik. Pedig ma már, a szagelszívókkal fölszerelt konyhákban, főzés közben kicsapódó erős illatától is könnyű megszabadulni. Hát még, ha sokféle fajtáját megtanuljuk változatosan, ízletesen elkészíteni, ésszerűen fogyasztani, egész évben szerepelhet az étlapunkon.
A káposztafélék nagy családjába (a vadkáposzták rokonságába) tartozik a kelkáposzta (Brassica oleracea convar. Capitata var. sabauda) mellett a bimbóskel (B.o Gemmifera), a fodros (B.o acephala Alef), a leveles (B.o Sabellica ), a bokros kel, más néven torzsakáposzta, vagy pocakos káposzta (B.o acephala Alef. medullosa „exaltata”) is.
Ezek közül csak a kelkáposzta őszi fajtáit kell a fagyok beállta előtt felszedni, a többi akkor a legjobb, ha kint telelhet, s a hó alól szedjük a magas szárról alulról fölfelé haladva) a kelbimbókat, vagy a fodros, meg a leveles kel sötétzöld, kékeszöld, húsos, csipkézett szélű, hullámos, vagy a torzsakáposzta vaskos, óriási leveleit. Éppen a kint teleltethető kelféléknek a legnagyobb a tápanyag-értéke. Étvágyjavítóak, a kímélő étrendekbe illeszthetők előfőzve, majd párolva, illetve, zsenge leveleik nyersen, salátákhoz keverve. Az 1 m magasra is megnövő pocakos káposztának pedig még a torzsája is, reszelve, szeletelve. Ez utóbbinak kiemelkedően magas a tápanyag tartalma, s nagy mennyiségű zöldtömegéért más országokban friss téli zöldtakarmányként is szívesen termesztik.
