Mamahotel és/vagy idősgondozó
Az utóbbi években ironikus címkével jelölik a szüleikkel élő huszon-harminc, sőt, negyven- és ötvenéves „gyerekeket”. Mondván róluk, képtelenek, vagy lusták, esetleg félnek önállósodni, azért maradnak a „mamahotelben”.
„A szüleik nyakán lógnak”, „Élvezik a családi otthon kényelmét”… Ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel illetik őket. A mama, vagy akár mindkét szülő inkább hallgat, se nem bólogat egyetértően, se nem cáfolja ezeket az állításokat.
Az európai fiatalok átlagosan 26,4 éves korukig élnek a szüleikkel – ez derül ki az Európai statisztikai hivatal (Eurostat) 2020 évre vonatkozó adataiból.
Az Unió tagállamai között meglehetősen nagy a különbség ezen a téren. Az északi országokban hagyják el legfiatalabb korukban a családi fészket a felnőtté vált gyerekek. Még nem is egészen felnőttek: Svédországban 17,5 évesen, Luxemburgban 19,8 évesen, Dániában 21,2 évesen, Finnországban 22 évesen, Észtországban 22,1 évesen, tehát átlagosan még 23 éves koruk előtt megpróbálnak a saját lábukra állni. Persze, nem szabad elfelejtenünk, hogy ott a szociális kedvezmények, a lakások elérhetősége, a különböző munkavállalásért járó fizetések nagyobb önbizalmat, biztosabb perspektívákat nyújtanak, mint a délebbre fekvő országok bizonytalan támogatási lehetőségei.
Az északi országok feltételeivel szemben például Horvátországban 32,4, Szlovákiában 30,9, Olaszországban és Máltán 30,2, Portugáliában 30 évesen, vagy ennél idősebben keresnek önálló otthont maguknak a fiatalok.
Az ún. visegrádi országokban csupán a csehek költöznek el az uniós átlagnál hajszálnyival fiatalabb korban a szüleiktől. Magyarországon 27,4 évesen, Lengyelországban 28,1 évesen, míg Szlovákiában 30,9 évesen költöznek el a szüleiktől a gyerekek. Csak Horvátországban vannak még ennél is tovább a több nemzedékből álló családban a fiatalok.
A néhány évvel később készített statisztikák szerint hazánkban, Szlovákiában több mint félmillió (564 228) felnőtt „gyerek” – többségükben férfiak – él a szüleivel egy háztartásban, 70%-uk 30-tól 49 éves korú, 73%-uk mindkét szülővel, 313 387 felnőtt gyerek pedig egy szülővel (az édesanyjával), 191 522 pedig az apjával él egy fedél alatt.
Aki csak felületesen ismeri a lakáshoz jutás körülményeit Szlovákiában, annak ebben nincs semmi különleges. Csupán maga a tény, hogy a kétkezi – fizikai – munkából élők, az iskolázottságot, szakmai igényekhez felzárkózni nem – vagy nehezen – tudók számára a külön lakáshoz jutás szinte elérhetetlen. Azok a települések, ahol még kalákában végzik a házépítést, vannak szakmailag megbízható kőműves csoportok, rendszerint találnak megoldást, hogy a falujukban élő és dolgozó férfiaknak segítsenek.
Minden régiónkban, sőt minden településünkön más a helyzet.
De azért, ha őszinték akarunk lenni, az is tény, hogy a szülők (főleg az özvegyen maradt szülő) nem szívesen engedi ki a házból a fiát vagy a lányát. Hiszen idegenre nemigen számíthat, ahogy fogy az ereje, egyre ráutaltabbá válik a gyerekére. És ha annak nincs állandó munkája, még azt sem bánja. Az idős szülő kicsi, de biztos, egyetlen nyugdíjából is eléldegélnek valahogy.
Utcáról utcára járva – számtalan ilyen példát találunk manapság.
A helyzet akkor válik megoldhatatlanná, ha a szülő meghal, s az eddig vele élő felnőtt, már szintén nyugdíjas korba kerülő „gyerek” marad ott egyedül, a papa vagy a mama nyugdíja nélkül.
Ezeket a szociális hézagokat ideje lenne már „befoltozni”, s számba venni a kibúvónak, vagy megoldásnak tekintett mostani „egy fedél alatt” helyzeteket.
És olyan szociális kordonok között kellene segíteni, ösztönözni az önállósodásra képtelen rétegeket, amelyek belőlük is megélni – élni – tudó felnőtté vált embereket faragnának. Ezzel párhuzamosan az idős szülőkről történő gondoskodásnak sem csupán papíron kellene léteznie, a szociális feladatok elvégzéséért fizetett állami alkalmazottak is csipkednie kéne magukat városokban, nagyobb településeken is, hogy beláthassanak minden portára. És be is juthassanak oda, hol segíteni kell/ene.
(hme)
