Most, egy hónappal az előrehozott választások előtt, 2023 augusztusának utolsó hetében adták hírül a napilapok és az internetes portálok a Focusnak a fiatalok közérzetéről, politikai történésekkel kapcsolatos véleményéről, jövőképéről, elvárásairól készített felmérést. Ebből az derül ki, hogy mintegy 20 % már azoknak a száma, akik nem itthon képzelik el a felnőtt életüket: külföldre akarnak költözni, ahol biztonságosabb a megélhetés, jobbak a kereseti lehetőségek, nagyobb és sokrétűbb a szociális ellátás.
Mi történt itt az alatt a 17 év alatt, amikor az alábbi írásom megszületett? Akkor még lehetett volna úgy tervezni és a gyermekeink itthoni boldogulását szem előtt tartva megoldásokat keresni – és találni, hogy ne jussunk el oda, ahová már akkor, az uniós határok szabadságát és kecsegtető kilátásait látva – számos posztszocialista ország elindult.
Itt van a semmitmondó ígérgetések, konkrét célok kitűzése nélküli választási kampányok ideje megint…
És semmi, semmi – ami esetleg megállíthatná a legjobb képesítést, legalaposabb szaktudást megszerző fiatalok külföldre költözését. Rendben van, a lehetőség adott. De ha idehaza kapnának álmaik, céljaik eléréséhez segítő kezet, jobb lehetőségeket, nem kellene az „oldott kéve” víziója, a nemzetiségi népességfogyás felett sem annyira kétségbeesnünk. Az önmagukat tömjénező, parlamentbe jutásért ádázul küzdeni látszó, frázisokat pufogtató ígérgetőknek ezekről a tényekről semmi nem jut az eszükbe?
2006 – a mobilitás éve (volt)…
Ekkor jutott el tudatunkig a hír, miszerint az Európai Unió a 2006-os esztendőt „a mobilitás évének” nyilvánította. Ezzel egyidejűleg tették közzé azokat az adatokat is, amelyek szerint Európában 19 millió a munkanélküli. Túlnyomó többségük Európa keleti részén él, s vár, vagy már nem is vár arra, hogy munkát találjon. Jóhiszeműen azt is gondolhatnánk, az unió a túlságos nagy passzivitást ellensúlyozandó kívánja 317 tagú régióbizottságának segítségével mozgósítani a munkanélküliek tömegét. Ez a bizottság döntött most úgy, hogy az EU-s országok lakosságának 2%-a keljen útra, keressen munkát Európa azon államaiban, ahol tárt karokkal és társadalombiztosítással várják a fiatal és erős, ám túl nagy igényeket nem támasztó, valamint a szakképzett, megbízható, de a nyugatihoz mérten olcsó „keleti” munkaerőt. Az EU állásbörzéje, az EURES, egymás után nyitja irodáit hazánk városaiban is. Összesen 1 millió munkahelyet hirdet több nyelven, magyarul is.
Nos, édesanyák, rajta, süljenek azok a hamuban sült pogácsák, elő a vándorbotot, tessék feltarisznyázni a gyerekeket, vagy a családfőt, indulhatnak a nagy útra. Hátha olyan jól keres, keresnek majd, hogy idehaza az egész család abból élhet, gyarapodhat.
Miközben ilyen kis, családi gondokkal bajlódunk, a világ aggódik értünk, sőt kivetíti jövőnk képét is. Mivel a prognózist az amerikai Population Reference Bureau kutatóintézet készítette, már látom lelki szemeimmel, hogy a globalizációra törekvők hogyan dörzsölik a kezüket, amikor erre a vénülő Európára néznek, amelynek a lélekszáma egyre gyorsuló ütemben csökken. Nincs veszély, erőtlenedik, gyengül, konstatálják elégedetten. Mert megállapították, hogy a 25 tagú EU népessége 2050-ig a jelenlegi 457 millió helyett csupán 448 millió lesz. És nemcsak fogy, öregszik is a lakosság, napjainkban négy munkavállalóra jut egy 65 év feletti nyugdíjas, 2050-ben már kettőre fog jutni. De amíg Franciaországnak, Nagy-Britanniának, Svédországnak, Hollandiának és Írországnak a 21. század derekán nagyobb lesz a lélekszáma, mint most, addig Bulgária 38%-os, Románia 27%-os, Magyarország 25%-os fogyásnak néz elébe. Ukrajna lakossága 19%-kal, Lengyelországé 15%-kal, Szlovákiáé 13%-kal lesz kevesebb.
Az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat szerint Szlovákia népessége tehát a mostani 5,380 millióról az évszázad közepéig 4,709 millióra csökken. A „természetes népességfogyás” következtében a vizsgált időszakban 781 ezer embert veszít az ország. A bevándorlók tömegét 2050-ig 671 ezerre becsülik. Ez mérsékel/het/i majd az ún. „természetes” fogyást.
Magyarország népességfogyása már 1981-től tart, lélekszáma rövidesen a 10 millió alá süllyed.
Lám, Írország már nyitott, hívja, várja a bevándorló munkaerőt. Nagy-Britannia vonzása is nagy, Svédországé nem kevésbé. Okkal feltételezhető hát, hogy népességük gyarapodik majd.
És mi, még mindig kábultan a megtiszteltetéstől, hogy az unió tagja lehetünk, meg sem merünk szólalni. Vagy inkább meg sem tudunk? Az ország illetékesei látványos külföldi nagyüzemek telepítésével enyhítik az egyre szélesebb rétegeket szorító nyomort. Most megkönnyebbülten fogadják a külföldi munkalehetőségek hírét, a toborzások tényét. Szinte mindent az Európai Unióra hárítanának.
A régiófejlesztésbe „ömlesztett támogatások” általában külföldieknek eladott földjeinkre érkeznek. „ A Vidék Parlamentje” mintha hiába rendezett volna az elmúlt évben 14 nyilvános vitát, s mintha nem is fogadott volna el határozatot erről nyitrai konferenciáján, 2005. november 21-én. Pedig ez lehetne az alap, amelyre a következő esztendőkben vidékfejlesztésünk átfogó terve épül. Kis-és középvállalkozások, családi gazdaságok nyerhetnének általa támogatást, hogy sajátos hagyományaink, mikrorégióink jellegzetességeinek figyelembe vételével idehaza váljunk Európához méltó értékek hordozóivá.
Amíg Csehország és Lengyelország már az új kihívásoknak megfelelően átalakítja vidékfejlesztési stratégiáját, addig nálunk a vidéki lét alapjainak a felszámolása folytatódik. Túl nagy a csinnadratta a most épülő ipari üzemekbe folyó toborzások körül, s túl nagy a csend, ami a szülőföldön maradásra biztatást illeti. Persze, ölbe tett kézzel, sült galambot várva sem kellene ülni. Egymásra mutogatás helyett összefogásra lenne szükség. Főleg, ami minket, magyarokat illet. Mert a munkanélküliség a magyarlakta régiókat sújtja a legjobban. Következésképpen innen lesz a legnagyobb az elvándorlás. És szülőföldjét elhagyva csak az marad meg nyelvében, aki kultúráját is a tarisznyájába pakolja, amikor vándorútra indul. De százszor is meggondolja majd, visszajöjjön-e, ha ilyen mostoha hozzá az otthona, a szülőföldje. Haza csak ott van, hol jog is van, mondta egykoron Petőfi. Jogunk pedig már – van. De vajon mikor tanulunk meg élni is vele – és általa?
H. Mészáros Erzsébet
