A nyugdíjrendszer világszerte folyamatos átalakuláson megy keresztül. Egyrészt a fejlett országok kénytelenek a nyugdíjkiadások finanszírozásának új módozatait kidolgozni, és ez alapos átgondolást és új konszenzus kialakítását igényli. Európa számos országában már alakulnak a reformok.
Másrészt azonban a világ népességének túlnyomó többsége még mindig nem rendelkezik semmilyen formájú nyugdíjjal időskorára vagy rokkantság esetére. Pedig az átlagéletkor egyre nő: amíg ma a világon minden 20. ember éli meg a 70. életévét, addig 2050-re minden 10. ember jó eséllyel meg fogja élni ezt az életkort. Nem mindegy, hogy milyen színvonalon: nyomorogva, vagy viszonylagos jólétben teszi mindezt. Fontos kérdés, hogy az idősebb generáció az egészségügyre is komoly feladatokat ró: szakértők szerint 2030-ra a tartós ápolási szektorban 30 millióval több állásra lesz szükség, mint jelenleg.
A magyarországi nyugdíjrendszer története
A 20. század elején
Az időszak kezdetén a magyarországi munkások adott csoportjai – például a bányászok, a kohászok vagy a nyomdászok – önkéntesen léphettek be olyan szövetkezetekbe, amelyek vállalták az időskori gondoskodást. Valódi nyugdíjrendszer még nem létezett, mindössze kezdetleges baleset- és betegbiztosítás volt elérhető, és ez sem járt mindenkinek. Összességében elmondható, hogy a század elejétől 1928-ig eltelt időszak állami intézkedései kizárólag az iparban és a kereskedelemben dolgozó munkásoknak nyújtottak biztosítást.
Az elfeledett parasztság
A mezőgazdasági munkások hosszú időn keresztül nem kaptak semmiféle nyugdíjat. Baleset vagy betegség esetén sem az állam gondoskodott róluk: ellátásukat a munkaadó volt köteles elvégezni, aki ezt természetesen aligha tartotta be. Ez így volt egészen a harmincas évek végéig, márpedig fontos tudatosítani: egy agrárországban ez egész tömegek kimaradását jelentette az állami juttatások rendszeréből.
Számítások szerint a századfordulóra a Monarchia magyar lakosságának kicsivel több, mint 3 százaléka vált biztosítottá az 1891-es betegbiztosítási törvény alapján. Ez a helyzet sokáig nem változott: 1936-os nyugdíjtörvényig, tehát 40 év alatt csupán 6 százalékos növekedést sikerült elérni. Ezzel szemben Nyugat-Európában ekkor már a lakosság 30,8%-a biztosított volt.
A parasztság helyzete 1936-ban kezdett változni: ekkor hoztak törvényt a gazdatisztek kötelező nyugdíjbiztosításáról, majd 1938-ban a mezőgazdasági dolgozók öregségi nyugdíjbiztosításáról. Ebből azonban teljes egészében kimaradtak azok, akiknek 2 holdnál kevesebb földjük volt, valamint a nők. Ahogy a továbbiakban látjuk, a nyugdíjkorhatárt illetően is hátrányos megkülönböztetésben volt részük a mezőgazdasági dolgozóknak, ők ugyanis csakis 65 éves koruk fölött kaphattak nyugdíjat – ami az akkori átlagéletkort messze meghaladta.
A nyugdíj a világháborúk idején
Az első magyar nyugdíjtörvény megszületésére 1929-ig kellett várni. Ebben már konkrét nyugdíjak kifizetését vállalta fel az állam, és elsősorban a munkások rétegének kiszolgálása volt a cél – a biztos nyugdíjaskor ígéretével ösztönözték a falusi lakosság városokba költözését. Az időskori szegénység felszámolása hangzatos üzenet volt, és ez persze azért is ellentmondásos, hogy a kifizetett összeg közel sem volt elegendő a tisztességes megélhetésre, ráadásul csak a 65. életévüket betöltött gyári munkásoknak járt – noha az átlagéletkor ekkor mindössze 50 év volt. Nem kaptak nyugdíjat az iparosok, a mezőgazdaságban tevékenykedők, a kereskedők, a háztartási alkalmazottak és a köztisztviselők sem.
Ez a nyugdíjrendszer struktúrájában is különbözött a maitól: nem felosztó-kirovó jellegű volt, hanem váromány-fedezeti. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek a saját nyugdíjszámláján gyűltek a befizetések (a munkáltatók járulékai), amit aztán az állam tőkésített és befektetett.
A rendszer óriási sikerrel működött, hiszen a befektetési alapoknak köszönhetően busás nyereségre tett szert az állam. Mivel erről mind a munkáltatók, mind pedig a lakosság is tudott, folyamatosan engedményeket kértek: alacsonyabb járulékokat és nyugdíjkorhatárt követeltek maguknak. Ennek a nyomásnak engedve a két világháború között a nyugdíjrendszert már kiterjesztették a köztisztviselőkre és a háztartási alkalmazottakra is.
Az állam azonban, sajnos, visszaélt állampolgárai bizalmával: a többletpénzt a háborús kiadásokra fordították, és újraválasztásuk érdekében felelőtlen, és anyagi fedezetet nélkülöző ígéreteket tettek: a négyszeresére emelték az alapnyugdíjat, a korhatárt pedig levitték 60 évre. Ennek köszönhetően a negyvenes évek végére gyakorlatilag felélték a felhalmozódott vagyont.
A világégések után
A világháborúk után teljesen összeomlott rendszer romjain újat kellett építeni. Ez lett a ma is érvényes felosztó-kirovó rendszer, amelyben az aktív munkaképes korúak befizetéseit osztják szét a mindenkori nyugdíjasok között. A korhatárhoz akkor még nem mertek hozzányúlni: az új törvény szerint a nők 55, a férfiak 60 éves korukban vonulhattak nyugdíjba.
Az új rendszert 1947-ben deklarálta a kormány, ám az első egységes nyugdíjtörvény csak 1951-ben született meg. Ez a rendelet már minden munkaviszonyban álló dolgozó és hozzátartozója számára azonos feltételek és mértékek szerint biztosított ellátásokat. A törvény kimondta a 10 év szolgálati idő követelményét (korábban ez 8 év volt), és csak az 1945 után szerzett összeg számított bele a számításba. A nyugdíjplafont a kereset 50%-ban állapították meg.
A hatvanas évekre már minden magyar állampolgár jogosulttá vált a nyugdíjra – igaz, a mezőgazdasági alkalmazottakat még mindig hátrányosan megkülönböztették, ugyanis ők csak a 65. életévüktől kaphatták meg. Az akkor számítási rendszer azonban olyan bonyolult volt – különféle kedvezményekkel, járulékkulcsokkal tarkítva –, hogy a hetvenes években korszerűsíteni, egyszerűsíteni kellett.
Az 1975-ös nyugdíjreformban nemcsak ez valósult meg, hanem végre a mezőgazdasági dolgozóknak is egyenlő feltételeket biztosítottak, ők is 60 éves korukat betöltve mehettek nyugdíjba, mint a munkások.
Mit hozott a rendszerváltozás?
A rendszerváltozás után világossá vált, hogy a felosztó-kirovó rendszer nem lesz sokáig fenntartható, már az 1950-es évek óta tudják a törvényhozók. Azonban a népesség akkori fogyása lelassult, sőt, a kilencvenes években megindult a népesség növekedése, így a reformokat elodázták. Pedig még ez sem tudta kompenzálni, hogy egyre kevesebb aktív munkaképes korú felnőttnek kell eltartania egyre több, és egyre hosszabban élő idős állampolgárt. Habár a jelenlegi magyar lakosság száma szinte pontosan megegyezik az ötvenes évekbeli adatokkal, az összetétel teljesen más: sokkal több az idős, és sokkal kevesebb aktív, adófizető munkaképes korú van, és az utánpótlás is egyértelműen kevesebb lesz, mint az 50–90-es évek időszakában volt.
A rendszerváltás időszakában fel kellett vállalni a problémákat, és ezért számos nyugdíjreform gondolata megjelent. Alapvetően hárompilléres rendszerben gondolkodtak: az állami, járulékbefizetésből származó láb mellé egy munkáltatói nyugdíj, valamint egy önkéntes egyéni megtakarítási pillér tartozott az ideális nyugdíjmodell tervezetében. 1998-ban az akkori kormány bevezette a magán nyugdíjpénztárak rendszerét, és ezzel ez a három pilléres rendszer megvalósulni látszott.
A demográfiai folyamatok nem álltak le: a 2000-es évektől egyértelműen megcsappant a népességszám, a nyugdíjrendszer fenntartatlanná vált. Ezért 2010-ben a kormány kénytelen volt a magán nyugdíjpénztárak (egyébként szinté állami, tehát nem magán) vagyonát beolvasztani a rendszer állami pillérébe.
Azóta a rendszer mindössze kétpilléres. Az állami nyugdíj melletti egyetlen lehetőségünk, ha az önkéntes nyugdíj-előtakarékossági módozatok közül kiválasztják a leginkább megfelelőt. Jó hír, hogy ezt a magyar állam rendkívül magas, 20%-os adójóváírással támogatja, ez pedig évről évre kamatos kamattal gyarapíthatja a megtakarításokat.
Vajon melyik ma a létező nyugdíjak lehető legjobbika?
Tekintsük át még egyszer a puszta tényeket! A demográfiai elemzések szerint a 60 évesnél idősebbek száma a 2014-es 868 millióról 2050-re több mint 2 milliárdra emelkedik (UNDESA, Population Division, World population prospects). Ezzel együtt jelenleg a világ nyugdíjkorhatárt elérő lakosságának csak a fele kap ténylegesen nyugdíjat (ILO: Old age effective coverage).
Az a tény, hogy a fejlett világban, így hazánkban is a legtöbb ember számíthat arra, hogy idős korában nyugdíjat kap, hatalmas szociálpolitikai siker. Azonban minden második idős ember – főként a fejlődő országokban – még mindig nem rendelkezik nyugdíjjövedelemmel. Sokak számára a nyugdíj olyan luxus, amelyet nem engedhetnek meg maguknak.
Az elmúlt két évtizedben robbanásszerűen megjelentek az új, adófinanszírozott, járulékmentes szociális nyugdíjak, ami a nyugdíjpolitika prioritásainak eltolódását jelzi. A szociális nyugdíjak több mint 100 országban léteznek, és képesek rendszeres alapjövedelmet biztosítani a legszegényebb idősek számára. „Az Európai Unió legtöbb országában a nyugdíjrendszerek egésze ma már többet tesz az egyenlőtlenségek csökkentéséért, mint az adó- vagy juttatási rendszer minden más része együttvéve” – mondta Michael Buente, a HelpAge Deutschland, a HelpAge Global Network egyik tagszervezetének vezérigazgatója.
Miközben egyre több alacsony és közepes jövedelmű ország terjeszti ki a szociális védelmet idősebb polgáraira, a demográfiai változások arra kényszerítik a fejlett országokat, hogy mérlegeljék, hogyan tudják teljesíteni a nyugdíjígéreteket anélkül, hogy a gazdaságuk csődbe menne.
A történelmi adatokat látva azonban nem dőlhetünk nyugodtan hátra: az állami gondoskodás nem tudja megoldani azt a problémát, amivel szembe kell néznünk. Az önmagunkról történő gondoskodás, az önmagunk iránti felelősségvállalás már elodázhatatlan, és józan ésszel felfogott kötelességünk is, hiszen rajtunk áll, hogy milyen terhet hagyunk rá a fiatalabb generációra, a gyermekeinkre.
