„Csak semmi pánik!”
Könnyű azt mondani, hogy ne féljen az ember! De ha megszólal a telefon és az öregember félig süketülő füléhez emeli, először nem is hallja jól, másodszor nem is érti, mit akar a hadaró hang, fontoskodva, sürgetőn, rossz hírt bejelentve: – Baleset történt… Az unokája (a fia) a kórházba (a rendőrségre) került, mert nekiment egy másik autónak. Sürgősen kéri, hogy segítsen. Küldjön neki pénzt, hogy kiengedjék az előzetesből… Merthogy fújatták. Alkoholt mutatott a szonda.
Alig fogja fel, még akinek világos az agya, ha ilyen rémisztő hírt hall, az is kapkodva gondolkodik. (Melyik unokám?…Nincs is az unokámnak jogosítványa…A fiam? Ő soha nem iszik alkoholt.)
Ha a hívott fél, a fejében forgatott tények bármelyikét kimondja, az ismeretlen azonnal leteszi (kikapcsolja) a telefont.
Sajnos, azonban, van, aki az unokáját véli hallani, vagy kétségbeesve kezdi összeszedni a kért összeget, amiért majd az unoka, állítólagos barátja sietve érkezik. (A ház elé, az ablak alá).
Hiába a rendőri figyelmeztetések, hogy csalók rémisztgetik a magányos öregeket, s ennyire egyszerű hazugságokkal percek alatt zsebre vágják még a temetésükre félretett pénzüket is, vagy annál sokkal többet. Ugyanis, nem titok, a magányos, tétova, hivatalokban, vagy a bankban nehezen tájékozódó (meg nem is igen bízó) „régimódi” nénikék vagy bácsikák, általában odahaza őrzik „biztonságos helyeken” megtakarított, fillérenként félrerakott pénzüket.
Minden tolvaj és csaló, de még a nagyobb unoka is tudja, hogy a fiók, a vasalt lepedők halmaza alatti papír, a legmagasabbra rakott váza a kredencen, vitrinben, meg a mélyhűtő azok a helyek, ahová elég odanyúlni, és már a kezükben is a féltve őrzött boríték, a ragasztószalaggal áttekert, gondosan beburkolt pénzes csomag…
De hol vannak már azok az idők, amikor villany/vagy gázóra leolvasókként mentek be a házba a tolvajok, s amíg egy pohár vizet kértek, addig gyorsan elemelték a biztonságos helyekről az öreg, vagy „csak” magányos emberek pénzét.
A legújabb trükk, hogy egy-két „egyedül van, néni?” zavarosnak, érthetetlennek tűnő telefon hívást követően, nagyon határozott hangon telefonál – általában – egy férfihang: „Itt a rendőrség! Figyeljük az ön telefonját. Csalók akarják kirabolni. Segítsen, hogy elkaphassuk őket. Vegye az értékeit magához és húsz percre menjen el otthonról. Pénzt, ékszereket, egyéb értékeket tegye a kézitáskájába. Ha kell, küldünk valakit, aki majd vigyáz önre!
„De nekem nincs se pénzem, se ékszereim, se betétkönyvem…A gyerekeim kezelik a fizetni valóimat…Tényleg a rendőrség? Felhívom a számukat – várjon!”
A telefon gyorsan elnémul. A hívott fél tárcsázza a fia számát, kéri, szóljon oda a rendőrőrsre.
Két perc és kiderül, hogy szeptember közepétől ennyire magabiztosan, pofátlan egyszerűséggel, rendőrnek kiadva magukat hívogatják a magányos, idős embereket ezek az elkaphatatlannak látszó tolvajok, csalók.
Nyugtatgatnak a rendőrök, hogy nem kell pánikba esni, csak a telefon használatánál óvatosnak kell lenni.
Naponta figyelmeztetik a lakosságot tévén, sajtón, rádión keresztül. Sőt, az egyes körzetek postásaival együtt (akiket a házak, panellakások magányos, idős lakói ismernek) járják a rendőrök a városokat, hogy gyakorlati tanácsokkal segítsék megnyugtatni az embereket.
Sajnos, nekem ez nem elég. Sőt érthetetlen. Mi az akadálya, hogy kilessék, elkapják, felelősségre vonják – megbüntessék őket, ezeket a piti csalókat?
Ami életemben kevésszer fordult elő velem (csak mióta mankókkal járó, ügyetlen és tehetetlen vagyok) – félek!
Annyira méltatlan ez. És miért tart, sőt romlik ez a helyzet évek óta?
Ne mondja nekem senki, hogy „csak semmi pánik!”
Amíg nem lesz megbízható, csalókkal, uzsorásokkal, tolvajokkal nem összejátszó rendőr, addig sajnos, van okunk – nem a félelemre – hanem az éberségre.
Erősebb ajtókra, zárakra, jól záródó ablakokra, kapukra, kutyákra, térfigyelő kamerákra.
A milliomosok vagyonát drága áron, jól őrzik. A kisnyugdíjasok fillérkéit, temetésre félretett pénzecskéjét vajon miért nem? Tessék több, megbízható, tisztességes rendőrt találni, s úgy megfizetni, hogy megérje – aki vállalja – becsülettel szolgálnia és vigyáznia ránk, egyszerű, a zavarosban halászó alja népségnek kiszolgáltatott emberekre! Erre is legyen pénz – hiszen a „nagykutyák” annyit összeharácsoltak már. Legalább annyi biztonságban élhessünk, hogy (ha szegényedik a társadalom, mindig előbújnak a kullancsok, hogy a legsebezhetőbbek, legkönnyebben elérhetők vérét szívják) védjenek meg ezektől a gátlástalan, ránk leselkedő vérszívóktől.
H. Mészáros Erzsébet
