Megáll az ész!

Megáll az ész!

Megáll az ész! Miközben egyre fogyatkozó ismerőseim távirati stílusban, vagy rövid történetekbe szedett beszámolóit hallgatom – szerencsére – szóhoz sem jutok az elképedéstől. Most is van virtus! Az igazi „belevaló” bátrak ugyanis úgy hősködnek az utóbbi hónapokban, hogy csak azért se oltatják be magukat a koronavírus ellen!

És amíg baráti körben eldicsekednek bátorságukkal, szűkebb-nagyobb családjuk, rokonságuk körében simán hallgatnak (sőt hazudnak is) erről. A téli hónapokban még nem is nagyon csodálkoztam, hogy a disznótoros tennivalókra összegyűlt segítők, együtt vacsorázók mind-mind elkapták a koronavírust egyetlen, már fertőzött, sőt lázas hozzátartozójuktól.

Hogy a születésnapi vacsorát „nem fújták le”, pedig tudták, az ünnepelt – lázas beteg (sőt, hogy valószínűleg koronavírusos). Orvoshoz menni? Akkortájt be sem lehetett jutni, csak bejelentkezni. De a tüneteket már (csaknem) mindenki ismerte. Mindegy, a meghűléseket is mindig átvészelték. És több mint húsz jelenlévő betegedett meg (a legidősebb kórházba került) Covid-19 fertőzéssel.

„De megúszták!”  Még büszkék is voltak magukra, tíz-tizenöt nap elteltével. Persze, azért már gondoltak az oltásokra, hogy talán – jobb lenne, meg biztonságosabb. Mert azért amikor a köhögés, a fulladási roham rájuk tört, a halálfélelem is megérintette (legalább is) az idősebbeket.

Megáll az ész!
Foto: Robert Hüttner, Pravda

Másutt, más formában – de ugyanaz:

Hogy vette volna ki magát, ha – a hagyományokhoz híven – nem mentek volna el kedves szomszédjuk temetésére, vagy a hajnalban (már titokban) érte mondott szentmisére… Nem, nem mentek orvoshoz, pedig tudván tudták, mi a bajuk, inkább a plébános urat hívatták, minthogy „a hatóságnak” szóljanak. Máig sem tudni, hányan fertőződtek meg akkor, hiszen már karantén volt, amúgy sem jártak ki a házból az öregek sehová. Az őket ápoló hozzátartozók meg nem szóltak (ha nem volt muszáj) senkinek…

Mindannyian tudjuk – már akik falusiként jöttünk a világra, ott nőttünk fel, s leginkább, akiknek egész életük ott telik –, hogy a családi gondokat-bajokat (legfőképpen a betegségeket) ha belepusztulnak is, titokban tartják, még a legközelebbi hozzátartozóknak sem beszélnek róla, ha csak nem válik láthatóvá, nem dönti ágyba a szerencsétlen családtagot valamilyen súlyos nyavalya.

Nos, hogy a koronavírus mennyire súlyos és pusztító, minden család tapasztalhatta. Hiszen nincs olyan ember, akinek közeli hozzátartozója, rokona, jó barátja néhány hét alatt nem került volna a kórházba – vagy egyenesen a temetőbe.

Néha jó, néha azonban baj, hogy olyan gyorsan, sőt könnyen felejtünk! A télen már alig vártuk, hogy legyen valami – gyógyszer, vakcina – ami megvédi szeretteinket a járványtól, a szenvedéstől, a haláltól…

És amikor itt van, sőt választhatunk is, melyikben bízunk a leginkább – kettészakadt az ország népe. Vannak, akik bősz öntudattal állítják, hogy az oltás árt, hogy átverés az egész – és még az utcára is kivonulnak, ahol az anarchiába torkolló tüntetéseken menetelőkkel együtt üvöltözzenek.

De nem is ők a legveszélyesebbek, hanem azok, akik még legszűkebb családjuknak sem mondják meg, hogy ők aztán nem fogják magukat beoltatni! Közben kedélyesen, mosolyogva elmennek a barátjuk születésnapi bulijára, a nagyapa születésnapi vacsorájára, meg a bátyjuk kisfiának keresztelői ebédjére. Persze, arcmaszk nélkül, szerető öleléssel, puszival köszöntve minden családtagot, az öreget is, a legkisebbet is… Ugyanilyen szeretettel köszönnek el szeretteiktől, amikor külföldre mennek üdülni, vagy örömteli öleléssel karolják át őket, amikor onnan hazatérnek. Maszk nélkül, alapos kézmosás – a télen már megtanult, mára elfelejtett higiéniai szabályok nélkül.

Mert azt hiszik, vége a járványnak, ami elhangzik aggodalmas intelemként, értelmes figyelmeztetésként –az csak üres szólam, „propaganda”. Pedig az utcán hangoztatott, felszínes, gondolkodni képtelen handabandázóknak „beinjekciózott” maszlag az.

Sajnos, sok, értelmes fiatal is bedőlt ennek az őrületnek. És még a 60 felettiekből sincs félmillió beoltva: erről a gyerekeik, unokáik tehetnek elsősorban. Másodsorban pedig a tétova kormány késlekedése, mulasztásai.

És itt várakozik az ország népének több mint a fele, a szerencsére várva, a vakcinák hatásától rettegve, remélvén, az ő bátorságuk „legyőzi” a járványt.

Csak az az érthetetlen, hogy – ha családjuk van – őket teszik kiszolgáltatottá, a nagyszülőket, a fiatalokat, a gyerekeket, akiket – állítólag – a legjobban szeretnek.

Kételkedem benne, hogy azok, akiknek nincs rá komoly egészségügyi okuk (mentségük) szeretnek valakit egyáltalán. Még önmagukat sem képesek jól szeretni.

H. Mészáros Erzsébet

Önnek ajánlott

Leave a Reply

%d bloggers like this: