El kell fogadnunk, hogy ez a járvány megváltoztat sok mindent
Sokszor az jelenti a továbblépést, ha számba vesszük a régi életünket, és elbúcsúzunk eddigi szokásainktól, sok kapcsolatunktól, ha elfogadjuk a jelen körülményeit, hogy egy új, „élhető” létet teremtsünk, amely akár jobb is lehet, mint a járvány előtti volt.
Nem tudom, igaz-e, amit Bánosi Eszter fejtegetése állít: mindenképpen érdemes elolvasni és elgondolkodni felette.
Amikor a járvány kitört, egy tanács terjedt az interneten arról, hogyan oldjuk fel a Covid-helyzet miatti szorongásunkat: a kulcs annak szétválasztásában rejlett, mi az, amire van ráhatásunk, és mi az, ami adott, tőlünk független dolog. Az eltelt több mint másfél évben már számtalanszor tapasztalhattuk, mennyi váratlan és tragikus körülményt zúdít ránk a járvány, ami ellen nem tudunk védekezni, sem rajta változtatni. Mindezt nehéz felismerni. Ez már csak azért is ijesztő, mert agyunk a problémamegoldásokra van „beprogramozva”. Mégis furcsa, hogy azokban a pillanatokban, amikor nagyon kevés irányítási és választási lehetőség áll a rendelkezésünkre, az úgynevezett „radikális elfogadás” átalakító készség lehet, s bár a helyzetet magát nem biztos, hogy megváltoztatja, a stresszt, a feszültséget mindenképp semlegesítheti. A valósággal szembeni védekezés, hadakozás ugyanis fokozza érzelmi reakcióinkat, elgyengít, sőt megbetegíthet, ahogyan Jung fogalmazott, „aminek ellenállunk, az megmarad”.
„Csak azért sem hordok maszkot, nem létezik a vírus, stb.” – persze aligha tetszik valakinek is a jelenlegi életünk, ám mindenki máshogy reagál rá, sokan például valóságtagadással, noha a folyamatos ellenállás egészen biztos nem fog véget vetni a járványnak, viszont rengeteg stresszt hoz magával. A radikális elfogadás egyszerűen annak felismerése, hogy a valóság minden hibájával együtt olyan, amilyen, és nem olyan, amilyennek szeretnénk, hogy legyen, vagy olyan, amilyennek gondoljuk. Bármennyire is azt akarjuk, hogy a dolgok másként alakuljanak, hogy ne legyenek új variánsok vagy online oktatás, a hadakozás, hangos tiltakozás, vagy az összeesküvés-elméletek gyártása bizony nem fog változtatni a helyzet valóságán. Az elfogadás nem követeli meg ugyan, hogy helyeseljünk, vagy szeressük azt, ami van, egyszerűen azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, ami történik. Amikor ezt képesek vagyunk megtenni, a feszültség, amely a helyzet jónak vagy rossznak, helyesnek vagy helytelennek ítélésével jár, oldódni kezd, ebben a felszabadult belső térben pedig lehetővé válik, hogy energiáinkat a pillanatnyi erőforrásaink felmérésre fordítsuk, vagy valóban arra mozgósítsuk erőinket, amire ráhatásunk van.
A buddhizmusban azt vallják, a valóság elleni küzdelem csak szenvedést szül. Míg a fájdalom elkerülhetetlen az életben, a szenvedés nem kötelező. A szenvedés abból adódik, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni a fájdalmat az életünkben. Ha elfogadjuk a valóságot, mérlegelhetjük, hogy szeretnénk-e változtatni rajta. Mondhatjuk: “Rendben, ez létezik. Ez történik. Hogyan akarom kezelni?” Más szóval, az elfogadás gyakorlása vezet a problémamegoldás felé. A valósággal folytatott küzdelem közben nem tudunk arra koncentrálni, hogy mit tehetünk a helyzet megváltoztatása érdekében. Azzal, hogy kiabálunk, ítélkezünk és hibáztatunk, fizikai és érzelmi energiát pazarolunk, és nem jutunk sehova.
Az életünk legnagyobb tragédiája az, hogy lehetséges változtatni, más utat keresni, mi mégis ugyanazokban a régi mintákban megrekedve éljük le az életünket. Az úgynevezett „értéktelenség hipnózisába” ragadva folyamatosan szorongunk, bíráljuk magunkat és elégedetlenkedünk. A klinikai szakpszichológus azt vallja, a fogságból való kivezető út azzal kezdődik, hogy maradéktalanul elfogadunk mindent önmagunkkal és az életünkkel kapcsolatban azáltal, hogy „éberséggel és törődéssel magunkhoz öleljük a pillanatról pillanatra átélt tapasztalatainkat”. Az elfogadás azt jelenti, hogy tudatában lehetünk annak, mi folyik a testünkben és az elménkben, miközben nem próbálunk meg bármit is irányítani, bírálni vagy eltolni magunktól. Fontos tehát, hogy az elfogadás én-fókuszú, az éppen aktuális érzelmeink és gondolataink megengedéséről szól, nem pedig arról, hogy jóváhagyjuk önmagunk vagy mások ártó viselkedését.
Ez egy belső folyamat, amely során elfogadjuk a jelen pillanatban éppen bekövetkező tapasztalatainkat.
Az elfogadás
Az elmélet persze könnyen félreérthető, hiszen a világban éppen elég elfogadhatatlan dolog létezik, ráadásul jogosan tehetjük fel a kérdést: ha mindent mindig elfogadunk, ha megszabadulunk az elégedetlenség érzetéről, mi lesz a hajtóerőnk abban, hogy megváltoztassunk bármit is az életünkben? Először is a radikális elfogadás nem beletörődés, ezért nem arról van szó, hogy elveszítenénk a változásra és fejlődésre ösztönző motivációinkat mondván, „ilyen vagyok és kész, engem így kell elfogadni”. Az elfogadás sokkal inkább arról szól, hogy képességeink, de korlátaink felé is tisztelettel fordulunk, anélkül, hogy felhatalmaznánk magunkat a beletörődésre. Ahogy Carl Rogers nagyhatású humanisztikus pszichológus is azt mondja, „furcsa paradoxon, hogy amikor elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, akkor képes vagyok megváltozni”. E tudós szakemberek szerint is alapvető természetünk a változás és a kibontakozás, azonban mindezt tehetjük önmagunk korholása, lelkiismeret-furdalás és önsajnálat nélkül is.
A radikális elfogadás nem passzivitás, nem jelenti azt, hogy hagynunk kell pusztulni a Földet, és nem ültetünk több fát, vagy szemet fogunk hunyni mások szenvedése, az emberi kegyetlenkedés fölött. Ám amikor az elfogadás működik bennünk, a cselekvés előtt számba vesszük a most átélt tapasztalatainkat, és a reflexszerű reagálás helyett, a régi beidegződések helyett a kegyetlenség okozta bántásokat, a másoknak okozott fájdalmakat mind-mind átérezzük, így bölcsebb, átgondoltabb és kevésbé reaktív tettekre lehetünk képesek.
Például ha valaki megbánt minket, nem zsigerből vágunk vissza, hanem először számba vesszük, mi zajlik bennünk, mi zajlik a másik félben. És így lehetővé válik, hogy a támadás, parttalan vita helyett megbeszéljük egymással a konfliktust.
A radikális elfogadás arra sem késztet, hogy benne ragadjunk egy rossz kapcsolatban: lehet, épp azt kell megértenünk, hogy nem ha nem tudjuk a másik hibáit elfogadni, akkor lépnünk kell.
Ebből is látszik már, hogy a radikális elfogadás nem egy könnyű és gyors út, mégis tanulható. Legfőbb hatása, hogy oldja a valósággal szembeni ellenállás okozta feszültségeinket, a stresszt és a szenvedést, segít a tervezés és a problémamegoldás felé haladni, illetve abban, hogy felelősséget vállaljunk azért, amit megtehetünk, és elengedjük, amit nem akarunk elfogadni. Gondoljunk csak bele, ha nem hadakozunk például egy félelmünkkel, hanem megtanuljuk átérezni azt, rengeteg energiát megtakarítunk, amit az ellene való harcra fordítanánk. Észrevehetjük, hogy az érzés magától elmúlik anélkül, hogy ellene szegülve akarnánk megszüntetni.
Lélegzetnyi szünet!
Szakemberek szerint a szünet elsajátítása az első lépés a radikális elfogadás gyakorlatában. A szünet a tevékenységeink felfüggesztése, az átmeneti elszakadás ideje, amikor épp nem haladunk semmilyen cél felé. A legtöbben el sem tudjuk képzelni az életünket anélkül, hogy ne sietnénk egyik feladattól a másikhoz. A mindennapi élet káoszában gyakran elfelejtünk megállni, és rászánni egy percet, hogy emlékezzünk arra, hol vagyunk, mit csinálunk, és mit érzünk. A szünetek beiktatásának megtanulása egy egyszerű és hatékony módja annak, hogy elkezdjünk tudatosabb megfigyelőivé és résztvevőivé válni tapasztalatainknak, és gyakorolni azok elfogadását. Ehhez azonban újra el kell sajátítanunk a „nyaktól lefelé élést”, ami azt jelenti, hogy az állandó fejtöréstől, lázas gondolkodástól el kell mozdulnunk a testünk jelzései, közérzetünk felé, „be kell laknunk a testünket”. Ha állandóan csak a gondolataink között élünk, akkor semmilyen kapcsolatunk nem lesz a bennünk zajló érzetekkel, élményekkel, szükségleteinkkel. És ez bizony megbetegíthet…
Az elfogadás kulcsfontosságú tényezője az együttérzés. Amikor mások szenvedéséről is tudomást veszünk például a világjárvány idején, az megadja annak érzetét, hogy nem vagyunk egyedül a fájdalmunkkal. Sebezhetőségünkön keresztül kapcsolatban vagyunk egymással, ugyanolyan bizonytalanságot élünk át ezekben az időkben. Amit érzünk, az nem a tökéletlenségünk jele, hanem annak, hogy mi is emberek vagyunk.
Néhány lépés a valóság elfogadásához
Figyeld meg, hogy megkérdőjelezed a valóságot vagy harcolsz ellene (“ennek nem volna szabad lennie”).
Emlékeztesd magad arra, hogy a kellemetlen valóság olyan, amilyen, és nem lehet megváltoztatni (“jelenleg ez történik, meg kell találnom a módját ennek elfogadására és kezelésére. A járvány van, ez ellen már semmit sem tehetünk, de azért igen, hogyan kezeljük ezt”)
Emlékeztesd magad, hogy mindennek lehet oka (beleértve azokat az eseményeket és helyzeteket is, amelyek érzelmi fájdalmat és szenvedést okoznak).
Gyakorold az elfogadást teljes éneddel (elméddel, testeddel, lelkeddel). Használj elfogadó önbeszédet, relaxációs technikákat, figyelmességet. A tudatosság felé fordulás folyamatos gyakorlat, amely erőfeszítést igényel. Minden nap, amikor gyakoroljuk az elfogadást testünkkel, szívünkkel és elménkkel, engedélyt adunk magunknak, hogy megbirkózzunk a világjárvány miatt kialakított követelményekkel és valóságával. A COVID-19 olyan hatással volt ránk, amire kevesen számítottak; sok fájdalmat és viszályt okozott. Jelenünk elfogadása azonban megakadályozhatja, hogy a fájdalom súlyosbodjon és szenvedéssé váljon. Az elfogadás lehetővé teszi, hogy ezekben a nehéz időkben is értelmes életet éljünk értékeinkkel összhangban.
Figyelj a test érzéseire, miközben azon gondolkodsz, mit kell elfogadnod.
Érzelmek sora (harag, félelem, szorongás, gyász stb.) támadhat fel bennünk a valóságra válaszul. Ezeknek az érzelmeknek az elfojtása csábító lehet, de hagyni magunknak, hogy bármit is érezzünk ítélet nélkül, egyenértékű a radikális elfogadással. Ha hagyjuk, hogy átérezzük a helyzettel járó gyászt, az felszabadít minket.
Hozzunk létre egy listát az előnyökről és hátrányokról, ha úgy találjuk, hogy ellenállás van bennünk az elfogadásban.
Nem térünk már vissza soha a „normális kerékvágásba”; egy új normális felé haladunk – amely akár fenntarthatóbb és igazságosabb is lehet annál az életnél, mint amit magunk mögött hagytunk. Nem leszünk ugyanazok, amikor ez a járvány véget ér, az ezzel járó fájdalom pedig normális. Az „új normális” minősége azonban attól is függ, hogy hajlandóak vagyunk-e elsajátítani „az elmúlt dolgok elengedésének gyakorlatát”, elgyászolni, ami volt, és elfogadni azt, ami jelenleg van.
Erősek a hagyományaink. A legnagyobb fájdalom távol lenni szeretteinktől, amikor találkozásainknak, együttléteinknek megvolt a kialakult időrendje, ünnepi alkalma. A bezárt kultúrházak, a vigasságok és nótaestek befogadó tágas termei, a harangszóra sem nyíló templomajtók – bízzunk benne – átmeneti tiltások, megoldások. Túlélő nép vagyunk, lelelményesek és szívósak, ha kell. Türelmesek, ha az segít. Mindenképpen a megmaradás a cél. Ehhez az út az oltások sora. Ami csak most kezdődött el. És még folytatódni fog. Ezt a feltételt el kell fogadnunk, hogy talán kicsit másképpen, mint eddig, de ismét tehessük, amit szeretünk, amit akarunk.
Öleljük magunkhoz az életet és vigyázzunk egymásra, vigyázzunk magunkra!
