Nem hiszek a szememnek! Mondjátok hát, hogy nem reménytelen! Hogy ilyen falrengető marhasággal egy még csak most körvonalazódó (?) politikai szövetség női „tagozata” rukkoljon elő, finomabban szólva – ilyesmivel mutatkozzon be.
Elnézést, hogy nem néztem jobban utána – alig egy nap telt el felháborodott véleményem közzététele óta – miközben felhívták a figyelmemet, nem eredeti az ötlet, ezt is – mint sok minden mást – „anyaországi” sugallatra húzták elő a jószándékú hölgyek.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen!
Tehát következzék a javított kiadás!
Idehaza, valamikor, a múlt század hatvanas éveiben, kezdő újságíróként, majd egy-egy küzdelemre sarkalló időszakban, öröm volt látni, hogy egyre több a sokféle hazai – szlovákiai – magyar sajtótermék és könyv olvasója. Sok-sok ötlet és kezdeményezés érkezett a szerkesztőségekbe, amelyekből öröm volt válogatni. Ezeknek az alapján vált élhetőbbé, kulturáltabbá az egyszerű emberek élete. Sőt nem kevesen álltak be a könyv-és lapterjesztő mozgalom segítői közé. Ha kellett, iskoláink megtartásáért álltak ki, vagy egészségügyi felvilágosító munkát vállaltak. Fákat ültettek, óvodákat építettek vagy takarítottak „csak úgy”, szabad idejükben, ingyen, anyagi juttatások nélkül. Olyanok is akadtak, akik a legnehezebb terepeken vállalták a nők oktatását, higiéniai alapokról tájékoztatták őket, főzni, mosni tanították a rászorulókat.
Sokan máig az előző társadalmat okolják, hogy a mellettünk (közel sem velünk) élők képtelenek beilleszkedni, szocializálódni.
Csakhogy az óta hogy a demokrácia minden vívmányát ölünkbe szóró új társadalom épül-szépül, már több mint 30 év eltelt. Korszerűbb, kényelmesebb körülmények között, számtalan új lehetőségből válogatva, a világot járva, szélesebb viszonyítási alapokkal nézhetnek, láthatnak, tanulhatnak – fejlődhetnének – az emberek.
De továbbra is van „fenn” és „lent”…
Magyarországon a szegénységben (társadalmi kirekesztettségben) élők száma – csupán internetes hozzáféréseim vannak – jelentősen meghaladja az EU-s 22,5%-os átlagot, több mint duplája a szlovákiaiaknak. Nyomoruk, kitörési lehetőségeik korlátozottabbak, mint a Szlovákiában a szegénységi küszöb alatt élőké.
Csehország,(12,2%), Finnország (15,7) után – a jól teljesítő Hollandia, Szlovénia és Franciaország mellett Szlovákiában mérték a legkisebb szegénységet (17%). Mindezek mellett, az uniós sorban, a 2017-es évben, Magyarország hátulról a kilencedik. Számszerint, Szlovákiában cca. 600 ezer, míg Magyarországon 1,5 millió volt a szegénységi küszöb alatt élők száma. Pontos adatokhoz nehéz hozzájutni, de állítólag évről-évre javul a helyzet.
Erre – ha több pontos adat áll majd rendelkezésünkre – visszatérünk.
Csakhogy mi itt élünk, dolgozunk, fizetjük az adót, itt a szülőföldünk, a lakóhelyünk – ez a hazánk. Éppen ezért – akár politikai alapon, akár polgári szerveződésekbe tömörülve, az itteni viszonyok ismeretében, azok javításáért kell tennie annak, aki jótékonykodni óhajt, vagy alapvetően akarja a szegényebb, nehezebb sorsúak életkörülményeit elviselhetőbbé tenni.
Hogy kikről van szó?
Ők a helyzetükből kitörni nem tudók, nem akarók, meg akik ma ma már egyszerűen a sült galambot várják. Ehhez a bizonyos szociális réteghez egyaránt tartoznak ún. „lumpen-proletárok”, valamint romák, különböző térségekbe, különböző körülmények közé zárva, kényszerülve. A munkát odahaza nem találó, illetve nem is kereső csoportok között van is, nincs is különbség. Akik a havi segélyekből tengetik az életüket, évről-évre, napról-napra. Megisszák, megeszik, amit kapnak, amit így vagy úgy begyűjtenek, aztán várják a következő hónapot.
Az elmúlt években Szlovákiában csak az nem talált munkát, aki nem akart. Persze, nem az ország egész területén. Nagyok a különbségek Nyugat-Szlovákia és a keleti végek lehetőségei között. Akikről itt szó van, éldegélhetnek bárhol, a Bodrogköztől a Csallóközig, mindenütt el tudják kerülni a munkát és várni a szociális támogatásokat.
A legtöbben közülük lelakott panelokban, gyomos kertekben megbúvó hétvégi házakban élnek, tengődnek. Név szerint is ismerek néhány családot, akik még ha tehetnék, akkor sem tesznek egyetlen kapavágást, hogy a gaz helyett zöldséget termesszenek, az érett gyümölcsért sem hajolnak le a fa alá, hogy kalácsot süssenek belőle, hogy ételt készítsenek a gyerekeiknek.
Bezzeg üres sörös-és vodkás üvegek, azok hevernek szerteszét. Ez a mélyszegénység legfőbb oka: a sok gyerek ezt látja nap, mint nap. Amint apjuk, anyjuk lesi-várja a segélyt, hogy újabb tele üvegekkel, egy rakás virslivel érkezzen haza. Akik az utóbbi húsz-huszonöt évben így éltek, így nőttek fel a gyerekeik, hogy elvárták, segítsen rajtuk a település, a vállalkozó, a községi hivatal, vagy akárki.
Sajnos, ebből a szociális rétegből alig-alig akadt, aki beállt a megélhetésért dolgozók közé…
Még szép is lehetne, ha valaki ma, rájuk hivatkozva, valami értelmeset kívánna tenni, hogy változtasson az életmódjukon. De az élelmesebbek közül sok az uzsorások áldozatává vált, s máig nekik dolgozik. Mások a maffiózók „fehér lovaiként” végezték.
Sokáig – még a kilencvenes évek végéig is úgy látszott, van értelme, eredménye a szlovákiai magyar közösség törekvéseinek, összefogásának – még az egymás közötti vitáknak, véleménykülönbségeknek is. És néha-néha (választások időszakában, legutóbb a karantén idején) e tétova nyomorgóként láttatokat is megkérdezték, hivatkoztak az érdekeikre, s látványosan törődtek is velük.
Ma meg azt kell tapasztalnunk, hogy a politikusság fedőneve alatt ahhoz nem értő, teljesen alkalmatlan – hiába diplomások – önjelölt parlamentbe törekvők ágálnak és zagyválnak össze minden sületlenséget. Sőt, még azt is a budapesti ötletek által ihletve. Még ennyire sem futja „önerőből”?…
Az ún. Szövetség ún. női tagozata most tehát „tálalja” ezt a „menstruációs programot”. Kabaréba illő az ötlet: táskányi egészségügyi szárnyas betétet (meg – többek között – fogkefét) juttatnak el az arra rászorulókhoz. Mellékelten látható a hivatalos kollekció, mintegy felhívás, felkérés, amelyből kiderül Hölgyeink mit tekintenek létfontosságúnak a nyomorgó lányok és asszonyok számára, akiknek nem telik havi bajuk idejére megfelelő „eszköz”.
Vajon mi lesz még a vászonszatyrokban, használatból odahaza kiselejtezett ridikülökben (lám, milyen gondosak, még az ökológiai szempontokra is gondoltak), milyen higiéniai kellék? Szappan, arckrém, hajfesték, rúzs, fogkrém?
Aki netán ismeri a jótékonykodó hölgykoszorút, nézze már meg őket közelebbről! Van-e közöttük orvos, egészségügyi dolgozó, szociológus, szociális munkás, iskolai asszisztens, védőnő, erkölcsrendészetben jártas jogász, vagy éppen a legnehezebb körülmények között tengődő települések képviselője! Ha nincs, bizony nagy kár. Mert ha lenne (és ha van, mégis minek?), akkor tudniuk kellene, hogy – amit csak úgy könnyedén megemlítenek, hogy a rászorulóknak „viszont sokszor nincs napi hozzáférésük pl. a folyóvízhez”, az a csatorna-és vezetékes-vízhálózat (fürdőszoba, hideg-melegvíz, tiszta ivóvíz) nélküli legsivárabb, legkeservesebb létfeltételeket jelenti!
És bizony – ezzel kellene kezdeni!
Hiába a legjobb szárnyas betét, a fogkefe, a higiéniáért keveset lehet az általuk „feltalált” módon tenni. Még a desodorok küldése is kínos, ha azok használata előtt nincs lavórnyi tiszta víz a mosakodáshoz…
Akiknek a szatyrokat szánják, szűkös anyagi körülményeik között is jut pénzük olcsó hajfestékre, rikító rúzsokra és színes körömlakkokra. (Ha nem jutna, azt is javasolják a szatyrokba pakolni.)
„Nem létfontosságú” szerintük – ahogy a mellékelt szöveg mutatja – ” az óvszer”.
Ha nem a ma is tömeghisztériává felturbózott fideszes politikai (illetve abortuszellenes) elvárásoknak kívánnának megfelelni, akkor tudniuk kéne, hogyan élnek és szaporodnak ezekben az ellenőrizhetetlen közösségekben a legkiszolgáltatottabbak.
Kár, nagy kár, ha már ezt vették a fejükbe, hogy nem az óvszerrel kezdik a csomag összeállítását. Akkor lenne értelme a menstruációs eszközöknek. Viszont az óvszerek nélkül lényegesen kevesebb kell szárnyas betétekből, hiszen a 12-14 éves leánykák százai esnek teherbe, majd szülik a gyerekotthonok számára az állami pénzből fölnevelendők utánpótlását.
Kérdés, hogy mennyire gondolták a „menstruációs csomagot” komolyan. (Mint az egyszeri kabaréban „erről jut eszembe”: lányka koromban, faluhelyen még nemigen használtak a maihoz hasonló „menstruációs betétet”. Akkor semmilyen segélyt nem kaptak a lányok, vagy asszonyok. A használt alsóneműkből készítettek többréteges, intim helyre fölerősíthető „kötőket”. Ezeket, használatot követően, külön szennyes-vödörben lúgos vízben áztatták, majd kifőzték. Szappant, lúgkövet, mosószódát sem küldött nekik se csomagban, se szatyorban – senki. Akkortájt még nem volt nőszervezet, nem működött a Vöröskereszt sem…
Nem is tudták, hogy „menstruációs szegénységben” élnek. Igaz, hogy ez a második világháború utáni időszak volt (kitelepítésekkel, deportálással, magyar sajtó és iskolák nélkül).
(Apropó: toalettpapír nem lesz a csomagban? A valamikor, az árnyékszékben használt kukoricacsutka, répa-vagy lapulevél ökologikus ugyan, de már elérhetetlen. A legtöbb falu határában ipari parkokkal, meg szemétlerakatokkal van tele a fél határ.)
Akkor – mégis megmaradtunk, pedig sem internet, sem helyettünk dolgozó mosógépek nem segítettek.
Ma meg, a jótékonykodó hölgyemények törik magukat, hogy kitalálják, miként lehetne valamit tenni a mélyszegénységben élőkért. Kár, hogy csak ennyire futja a tudományukból. Viszont ami a legkínosabb az egészben, hogy e kicsinyke, jószándékú, ám igencsak naiv, „ridikül-illatú” kezdeményezést a most alakulgató, összefogást próbálgató itteni Szövetség égisze alatt óhajtják megvalósítani. (Talán ezt is a fideszes forintokból?…) De kár, de kár…
Azt ajánlanám nekik, hogy amikor majd a fogkefét, meg a hintőport keresgélik a drogériák polcain – vegyenek egy-egy tükröt is. Önmaguknak. És nézzenek bele, mielőtt országossá tennék bődületesen eredeti akciójukat! Annyira szomorú, hogy még kinevetni is sajnálom szegénykéket. Szinte sajnálom miattuk az Alianciát.
H. Mészáros Erzsébet
