Ha nem átvitt értelemben tekintünk kedvenc közmondásunkra, hanem egyszerű tényként fogadjuk el, hogy a csalán – szívós növény, nem ártanak neki sem kártevők, sem különféle nyavalyák, akkor még érdemesebb odafigyelni erre a mostanában annyira népszerűvé vált, a legutóbbi évtizedekig hasznos gyomnövénynek tekintett, nagy csalán (Urtica dioica) néven jegyzett, ma már nyilvánvalóan, egyik legszélesebb körű alkalmazást nyert gyógynövényünkre. Az ember a csalánt tulajdonképpen már azelőtt felhasználta, mielőtt gyógynövényként ismerte volna. Bronzkori sírokból, csalánrostból szőtt halotti leplek kerültek elő. Gyógyászati felhasználása is az i.e. 3. századig nyúlik vissza, amikor Hippokratész görög kortársai a csalánlevelet kígyóharapás és skorpiócsípés kezelésére alkalmazták.
A közben eltelt évszázadok alatt magas vérnyomás, skorbut és köszvény ellen, reuma és asztma gyógyítására, hajhullás megszüntetésére, ekcéma kezelésére, vérzések csillapítására és még számtalan más baj orvoslására alkalmazták.
Most, amikor a legzsengébb a levele és leveles szára, a tavaszi fáradtság ellenszere.
Szárított drogként, teája egész évben a rendelkezésünkre áll, azonban most frissen fogyasszuk: turmixoljuk össze maréknyi leveles szárát, levelét. (Vagy lényerővel készítsünk belőle illatos, zöld csalánlevet.) 
Vigyázat, annyira erős hatású, hogy a maréknyi levélből nyert levet legalább 3 dl vízzel hígítsuk. Reggel, kávé helyett, éhgyomorra iszogassuk.
Később még sok mindenre felhasználhatjuk. Telepítsünk belőle a kert egy-egy sarkába. Ott a helye. Különösen, ha környezetkímélő módon akarunk kertészkedni. Addig eredményes erőgyűjtést. Ha túl „erős ital” egymagában a csalán leve, keverjük gyermekláncfű zsenge levelével.
