Itt állok drága szüleim sírjánál. Akiknek rám vetődik a tekintetük, biztosan csodálkoznak, hogy nem szomorúság, hanem boldog mosoly ragyog az arcomon.
Ó, hogy mennyit panaszkodtam Édesanyámnak, jó Édesapámnak, itt, a sírjuknál, amikor egyetlen gyermekem nekivágott férjével a világnak, hogy Svájcban jobb a megélhetés – ott fognak élni. Itt maradtam egyedül, özvegyen – egy szál magam. Közel a nyugdíjhoz, majd sorban szakadt rám az egyik betegség a másik után. Mi lesz velem, rokkantsági nyugdíjas lettem, nem egészen háromszáz euróval havonta. Hogy a sok orvoshoz jövés-menést fizetni tudjam, nagyobb lakásom kisebbre cseréltem, habár már nem a családi otthon érzése vett körül, meg idegenek voltak a szomszédok is…
Most lettem igazán árva. A panaszkodót, mindig keserű, vigasztalásra váró embert még a leghűségesebbnek vélt barátai sem sokáig hallgatják vagy segítik türelemmel.
Mi lesz, ha még öregebb és betegebb leszek? Amikor már-már az utolsó remény pislákoló fénye is kialudt bennem, jelzett a telefonom: a Kislányom hívott:
„Anyu, elváltunk. Én most indulok haza. Néhány hétig nálad kell laknom. A többit otthon.”
Sajnáltam is, hogy egy váláson kellett átesnie, csak az tudja, mennyi kétség, kínlódás, csalódás az előzménye, aki maga is átélte. De nagy-nagy megkönnyebbüléssel azonnal rakosgatni kezdtem, hogy helyet szorítsak a másik fekhelynek a kicsi lakásban.
Aztán – ami már régen nem fordult elő, elmesélte a külföldi életüket. A válásuk okát, a honvágyát, ami olyankor tört rá, amikor a párjától nem kapott megértést, őszinteséget.
Talán, ha kettejük kapcsolata másképpen alakul, ottmaradnak állandóra…
Milyen szerencse, hogy hazajött, ha csalódással is a szívében.
Idehaza találkozott egy megbízható, dolgos férfival. Ma már a Férje. És kétéves a kicsi Unokám…
És az anyanyelvén, velem együtt mondja, amikor a hintára ültetem, hogy „Hinta-palinta…”
Már nincs bennem félelem, hogy az én végső nyugvóhelyemre senki nem hoz majd virágot. Derűs szívvel rendezgetem a Szüleim sírját.
És azért fohászkodom, hogy a többi, idegenbe szaladt gyerek is időben hazataláljon. Amíg az anyja és az apja él. Hogy őket se olyan temetőben tegyék a földbe, ahol még a nevüket sem tudják hibátlanul a sírkövükre írni, ahol nem lesz senki, aki ismerte őket valaha.
Jönnek is már értem, a Lányom, a Vőm fogják Áronka kezét.
„Itt vagyok Kicsim, megy már a nagymama, Szaladok hozzád, kicsi bogaram, Te Minden Szentem…
