Ha az ember azt hallja, lépfene (anthrax), azonnal az elmúlt évtizedekben a terroristák által kiváltott fenyegetésekre, a csomagban, borítékban küldött fehér porra gondol.
Gyakran eszünkbe sem jut, hogy másképpen, egyszerűbb úton is eljuthat hozzánk ez a félelmetes fertőzés. A lépfene vagy anthrax baktérium, természetes körülmények között minden melegvérű állatot, elsősorban a kérődzőket veszélyezteti. A beteg állatokkal vagy fertőzött állati termékekkel való közvetlen érintkezés révén az ember is megbetegedhet. A betegség neve abból a megfigyelésből származik, hogy a véráramfertőzés következtében a beteg állatok lépe megnagyobbodik és feketés-barnásan elszíneződik.
Ez a kór a mérsékelt és trópusi éghajlatú országokban egyaránt előfordul. Főként a kérődző állatokat (szarvasmarha, juh, kecske és ló) érinti. A humán megbetegedések általában olyan embereket sújtanak, akik munkájuk kapcsán fertőzött állatokkal, vagy fertőzött állati eredetű termékekkel (gyapjú, állatbőr, csont, hús, tejtermék) kerültek kapcsolatba. A baktériumok termelte spórák ugyanis megtapadhatnak az állatok szőrében vagy bőrén, szennyezhetik a belőlük készített terméket. Ezek hosszú évtizedeken át megőrzik fertőzőképességüket. Általában, Európában, napjainkban ez a betegség ritkán fordul elő.
Átláthatatlannak tűnik a helyzet
Annál döbbenetesebb felfognunk, hogy Szlovákia északi térségein az elmúlt évtizedekben már többször is felütötte a fejét ez a rémisztő fertőző kór.
Talán tíz éve járta be az országot a hír, hogy Észak-Szlovákiában ismét lépfenében pusztult el több szarvasmarha. A valamikori dögtemető helyén lévő legelőn fertőződtek meg. Ezt követően beoltották a farm egész állatállományát, majd, hogy az egész térségben megelőzzék a halálosan fertőző (emberekre is átvihető) kór terjedését, a szarvasmarhák védőoltást kaptak a Svidniki és a Stropkovi járásban.
Közel öt éve lépfenével fertőződött meg egy Békés megyei házaspár Magyarországon, miután feldolgoztak egy elpusztult szarvasmarhát. A házaspár rendszeresen összegyűjtötte az elhullott jószágokat a környéken, hogy azok húsát a feldolgozás után másoknak eladja, ők viszont soha nem ettek belőle.
Néhány éve Horvátország északkeleti részén szarvasmarhák százai hullottak el lépfene miatt, ott hat ember, köztük két gyermek is megfertőződött.
Közben – néhány éve – négy lépfenével fertőzött páciens megszökött egy kórházból a dél-szibériai Tuvában. A Mongóliával határos régióban az elmúlt évben diagnosztizáltak lépfenés betegeket, akik egy fertőzött ló húsából ettek.
Akár 150 év után is fertőzhet
A Kassai Állatorvosi Egyetem kutatóorvosai szerint, akár 150 év múltával is fertőzhetnek a lépfene spórái, ha a mostani legelők helyén – az említett idők során – dögtemetőkbe hantolták az elhullott állatokat.
Ezért olyan nagy felelősség, hogy hol legeltetik a kérődző állatokat. Igaz, rendeletek írják elő, hogy a legelő, vagy a legeltetésre használt gyepterület, valamint az ott lévő kút (itatóhely, egyéb víznyerő hely) állategészségügyi szempontból kifogástalan állapotban legyen. Erről a tulajdonos, a kezelő, illetve a használó köteles gondoskodni, a hatósági állatorvos ellenőrzése mellett.
Hadd tegyük még hozzá a legújabb kutatások ismeretében: mindenütt utána kell/ene nézni, nem volt-e a mai legelők területén egykor (akár 150 évre visszamenőleg) dögtemető. Ha igen, annak egykori területét el mindenképpen kell/ene zárni a legeltetetéstől.
A fertőzött terület
Mostanáig fertőzött területnek csak azok a területek számítottak, ahol 25 éven belül előfordultak ilyen megbetegedések. Erről az élelmiszer-biztonsági és állat-egészségügyi hatóságoknak nyilvántartást kell vezetniük.
Az egészségvédelemért, a megelőzésért azonban nem csupán ennyi a teendő.
Sokkal bonyolultabb, mindenre kiterjedőbb előírások betartásának ellenőrzésével lehet/ne csak teljesen felszámolni a felelőtlen állattartás, ellopott állatok széthurcolása stb. által keletkező fertőzésgócokat.
Fölmerül a nagy kérdés, vajon ma, hová kerülnek az elhullott állatok? A dögtemetők helyett – nyilvánvalóan – a dögégetőbe (kafiléria).
Azonban a gond az, hogy Szlovákiában már csak egyetlen dögégető van Zsolna mellett (Majosmező, Mojšova Lúčka), ennek van felhatalmazása (de nincs elegendő kapacitása), hogy a fertőzött állati hulladékokat megsemmisítse, illetve feldolgozza. (Például a sertésinfluenza, sertéspestis, vagy a madárinfluenza által fertőzött nagy tömegű állattetemet). Korábban Nyitrán, Szencen, valamint a Kassa melletti Deregnyőn is működött kafiléria. Sajnos, ma már csak az említett egyetlen működik, naponta maximálisan 60 állattetem égetésére alkalmasan. Viszont olyan helyen, ahová már a szállítás költségei is igen magasak.
A jelentések szerint éppen Kelet-Szlovákiában nem működik – már tizennegyedik éve – egyetlen dögégető sem, ahol az elhullott állatokat likvidálhatnák. És az is szinte minden évben előfordul, hogy vagy egy régi szövetkezet telepén, vagy a folyók partján, vagy akár az erdei vad szeméttelepen , több zsáknyi elhullott malacra bukkannak.
Sokszor éppen a természetvédő fiatalok által szervezett folyópartok-, erdőtakarítások szolgálnak ilyen „meglepetésekkel”, éppen márciusban és áprilisban. A vad szemétlerakatok között különböző állattetemek most sem ritkák. A tulajdonosok kilétét ritkán sikerül kideríteni. Amelyik városhoz tartozik az érintett terület, az állja a dögégetőbe szállítás, likvidálás nem kis költségeit… Ezért lenne fontos, hogy gyermekek ne vegyenek részt ilyen akciókon, (de még a felnőttek se – védőruha, kesztyű nélkül), mert nem tudhatjuk, sertéspestis, vagy más betegség végzett-e velük.
Ma már pontos előírások szabályozzák még a kisebb háziállatok (kutyák, macskák) elhantolásának feltételeit is. Ugyanis, a kafilériába szállítani, bármilyen háziállatot, nem olcsó mulatság. Viszont, a saját telkén elásnia valakinek – ha ismeretlen betegségben múlt ki a kedvenc állat – eléggé nagy kockázat.
Átláthatatlannak tűnik a helyzet. És megoldatlannak az évtizedek óta előforduló veszélyes és felelőtlen, következmények nélkül elkövethető módszer, ahogyan bejelentett cégek, vagy be nem jelentett tenyésztők „gazdálkodnak” az állatokkal. A kutyák és a macskák védelméig már lassan eljutunk, de a haszonállatok kiéheztetése, kínzása, vagy a különböző fertőző betegségben sínylődő, elpusztuló egyedei, sőt csoportjai, falkái egy-egy falu végén árválkodó istállóban hagyva: éppen olyan időzített bomba, mint a levegőt, környezetet, talajvizet mérgező vegyszerrakatár a főváros közelében, vagy a keleti végeken…
