Családunk a hatvanas évek elején költözött a régi típusú sorházból egy vadonatúj társasházba. Nagy dolog volt ez akkor, életminőségünk ugrásszerűen megnőtt, lett fürdőszobánk, folyó vizünk, parkettázott szobáink, és másfél tucat szomszédunk. Ez önmagában nem is lett volna baj, csakhogy az akkori technológiával épített házak belső falai egy téglányi szélesek voltak. Még a lakásokat elválasztók is. Mondanom sem kell, hatékony hangszigetelés nélkül. Még egy erősebb sóhaj is hallható volt a szomszédból, hogy a többi fiziológiai hanghatásról ne is beszéljek. Szüleim régi vágású, jól nevelt emberek voltak, számukra fontos volt az imázs, pedig e fogalom létezéséről még fogalmuk sem volt. Így aztán gyermekéveim szüntelen figyelmeztetések közepette teltek-múltak.
– Ne ordíts! –
– Csendesebben, meghallják a szomszédok!
Visszafogott hangon, de erélyesen figyelmeztetett édesanyánk, ahányszor csak elhangzott egy hangosabb szó játékaink, hülyéskedéseink közben fivéreimmel, ezért igazán felszabadultan játszani, csak az udvaron vagy az utcán tudtunk.
Szüleink esti beszélgetései, amelyekben nemegyszer szidták a kommunista rendszert mint taligás a szamarát, szinte suttogva történtek; édesapám a Szabd Európa Rádiót is a hangszóróra tapasztott füllel hallgatta. Nagyon nem szerettem ezt a mentalitást, gyerekfejjel nem értettem, hogy vannak dolgok, amelyek nem tartoznak másokra, valamint azt sem, szüleim okkal félnek a besúgóktól.
Most, vénülő fejjel, bizony visszasírom ezeket az időket, hiányolom az emberek viselkedéseben az egészséges szemérmességet, visszafogottságot, mások iránti távolságtartó figyelmet. A tiszteletet meg sem merem említeni, sokak számára e fogalom teljességgel ismeretlen. Sokat rontott a mai helyzeten a mobiltelefonok elterjedése. Már nem csak az utcán vonuló roma nagycsalád tagjai ordítoznak egymásra, hanem szinte mindenki. Igaz többnyire nem a mellettük álló embertársra, hanem bele a „kütyübe”. Ez a távbeszélő eszköz, a jellegéből adódóan, kiválóan alkalmas elvonni használója figyelmét a környezetétől, és csak a beszélgető partnerre, vagy a saját mondandójára enged figyelni.
Az emberek többsége sajnos ezt nem veszi tudomásul, gondtalanul és gátlástalanul mobiltelefonál, hangoskodik, a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Ráadásul ezzel zavar, sőt néha életveszélyes szituációkba hoz másokat vagy önmagát. Az okostelefonok sem tanították meg használóikat az okos viselkedésre. A beléjük épített egyre jobb fényképezőgépek további abnormális viselkedést hoztak magukkal (szelfi), amely megérne egy külön értekezést, de térjünk vissza inkább az akusztika világába.
Ma már senkit sem érdekel, mit szól majd a szomszédja a munkahelyén, kávéházban, váróteremben, tömegközlekedési eszközben, utcán, vagy egyéb nyilvános helyeken a hangoskodás hallatán. Nem vagyunk tekintettel egymásra. Pedig az imázs, az ugyanúgy számít, sőt, talán sokkal inkább, mint bármikor korábban, csakhogy kizárólag a külsőségekre és az anyagiakra szorítkozik. Nagyon leegyszerűsítve azt lehetne mondani, nem baj, ha kissé tompa vagy és hangos, csak legyél szép (kigyúrt, tetovált), divatos és lehetőleg gazdag.
Amint az várható volt, a tapintatlan viselkedés, gátlástalan hangoskodás természetes úton elérte a politikai elitet is, utóvégre ők is a nép soraiból kerülnek ki… A legfelsőbb vezetőket úgyszintén cseppet sem érdekli, mit szólnak majd a szomszédok, vagy a szomszédok szomszédai, amikor belpolitikai céljaik elérése érdekében tesznek erősen megkérdőjelezhető, vagy akár elfogadhatatlan, a külpolitikát érintő kijelentéseket.
