Hatvanon túl, de még hetvenen innen, vagy éppen nyolcvan felé közeledve sem mindegy, hogyan várjuk, várhatjuk a tavaszt. Egyedül ballagni a sétányon, üldögélni a fák alatti padon… Pihentető, de a magányosság hidege ott lapul az idős ember háta mögött, akárhogy melengeti arcát a napsugarakban.
A meghittség, a társ utáni vágy egész életünkben elkísér bennünket. Különösen, ha valamiért el kellett szakadnunk attól, akivel életünk végéig együtt kívántunk volna lenni. Akár a válás, akár az élettárs halála sokakat kényszerít nem önként vállalt magányosságra.
Ma már nem ritkaság, s nem általános felháborodást kiváltó, ha a magányból valaki, megözvegyülvén, vagy válást követően, idős korában is új kapcsolatot keres.
És aki keres – talál
A kulcsfontosságú tényező, hogy amikor keresni kezd valaki, legyen tisztában saját elvárásaival. Mi az, amit egy kapcsolattól vár, és mi az, amibe semmiképpen sem menne bele. A késői partnerkapcsolat nagy előnye a megváltozott időfaktorban rejlik. Az idős párok tudják, hogy nem áll rendelkezésükre akármennyi idő, ezért hálásak az új figyelmességért, kedvességért és gondosan óvják alakuló kapcsolatukat.
Szerencsére ilyenkor nagyobb mennyiségben kezd termelődni a „kötődéshormon”, a vazopresszin, és a „hűséghormon”, az oxitocin. Ezek gondoskodnak arról, hogy az összetartozás érzése megszilárduljon.
Még ha a legjobb szándékkal és számos tapasztalat birtokában lép is bele két idős ember egy új kapcsolatba, egyáltalán nem biztos, hogy minden simán megy majd.
A jellem, a szokásrend már kiformálódott és rögzült, az ember nem formálható már a másik tetszése, elvárása szerint. Ebből az következik, hogy ha megkedveltünk, sőt megszerettünk valakit, el kell fogadnunk azokat a tulajdonságait is, amelyek nem nyerik el a tetszésünket. Viszont előfordulhat, hogy kellemes meglepetésben lesz részünk. Olyan tulajdonságokat fedezhetünk fel az új ismerősben, társban, amilyenekre már nem is mertünk számítani.
Fontos, hogy mindig kifejezzük az érzéseinket, mondjuk meg tapintatosan, de őszintén, mi nem tetszik, de azt se hallgassuk el, mi az, amiért kedveljük. A kritikát megfelelő dózisokban adagoljuk. A szakemberek 1:5 arányt javasolnak, azaz egy egységnyi bírálatot öt egységnyi dicséretbe „csomagoljunk”.
Aki sokat hallgat, sok mindent elhallgat, tehát sosem fogja egészen megismerni a társát. Ezért fontos a nyílt és becsületes beszélgetés. Kívánságainkról, szükségleteinkről, gondjainkról is beszéljünk. De a legfontosabb, hogy figyeljünk a másikra, hallgassuk meg az ő kívánságait, szükségleteit, gondjait is. Az őszinteség legyen az alapja a kapcsolatnak.
Hogy mi mindenre van még szüksége az egyre idősödő, sokszor betegeskedő, mind érzékenyebbé váló embernek? Talán csak annyira, hogy legyen kihez szólnia, hogy valaki megfogja a kezét.
Vagy lehet, hogy többre?
Erről majd a legközelebb.
