Duba Gyula

Időről, magányról, öregségről

Sok bölcsességet mondtak már az időről, s még többet lehetne mondani. Mintha könnyebb lenne okosat mondani róla, mint benne élni! Pedig magától történik, éljük az időt. Mintha bennünk lenne s velünk halna meg. Borges írta: az idő én vagyok! Másoknak is, minden embernek van ideje.

Időszemléletünket kivetítjük a világra, a földrészekre és tengerekre, hegyekre, folyókra és síkságokra, az égitestekre, a világűrre. Az idővel mérjük a világmindenséget, s benne önmagunkat. Leginkább mégis önmagunkat! Mert nehezen elképzelhető, hogy a világ élő és élettelen jelenségei, a hegyek, rónák, erdők és folyók, de akár az állatvilág is, az ég és a csillagok, hogy a világűr, benne a csillagködök és fekete lyukak, aztán a vízben a halak, kétéltűek s a bogárvilág, tudna az időről. Az idő fogalmát az ember tukmálta a világra, talán hogy maga – részben – megszabaduljon tőle azáltal, hogy mindenre kiterjeszti hatalmát!

Mert magának is gondjai vannak vele. Megszületik, s máris az időbe csöppen. Napirendhez, életritmushoz szoktatják. Éjszaka viháncolna, ám ringatva elaltatják, nappal durmolna, ám felébresztik, esténként megfürösztik. Alig ízleli meg a szabad élet ízét, már iskolába jár, órarendhez igazodik, fel sem cseperedett, s már a feje búbjáig az idő kalodájában ül. Pedig még alig tud róla valamit. Növés közben magán veszi észre az idő jeleit, ingerek és vágyak figyelmeztetik, hogy érlelődik benne az ember, bajsza nő s keble, ha leány, az idő családalapításra sürgeti. Ne kísérjük végig egész életét! Mire nagy család veszi körül, már erősen érzi az idő szorítását, kaján kedvét. Aztán úgy hetven körül hüledezni kezd. Valami furcsa magányérzet sejtelme érinti meg. Hozzátartozók veszik körül, karácsony ünnepén két-három nemzedék gyűlik köréje.

Az idő ünnepélyes derű közegébe sűrűsödik. Benne egy asszony, már-már vele magával azonos. Látja rajta az elmúlt éveket, valahogy mégsem öregszik, mindig szép. Akivel együtt vagyunk, az nem változik, mert mindketten együtt változunk! Mindennap látjuk, mintha a szemünk alkalmazkodna a változhatatlanság – öröklét? – törvényeihez. Ilyen élettárs az emlékezetben sem más, mint a jelenben, s amikor eltávozik, komoly, méltóságos nyugalma és szépsége olyan, mint amikor megismertük őt.

Akik utánuk következnek – mások. Szülők már ők is, sőt – láss csodát világ! – az unoka is apa, pólyába bugyolált emberke szuszog a biedermeier rekamién. Éppen megismerni kezdi az időkalodát. Csodálatos a nagycsalád, bár természetesnek vesszük. Egységnek véljük, hiszen vérségi kötelékek fűzik egybe, egy tőről fakad hát, az azonosság jegyeit viseli. Mégis más és más. Nemzedékekre tagolja az idő, lépcsőzetesen jelöli ki a helyét. Az azonban bizonyossá válik, hogy a gazdag változatosság ősforrása, meghatározó értékőrzője és összetartó ereje az asszony. Tőle ered a pazar ebéd, az édességek, a teríték, napok óta süt-főz, bevásárol és ajándékokat keres, belőle sugárzik a szeretet és melegség, amely áthatja az ünnepet. Ott van a játékok hátterében, unokák hangos öröme és fiatal anyák boldogsága mögött, a vők tiszteletadása és a menyek odaadása mélyén. De a férfi elégedett derűjében is.

Hogy eredményes, szép élet veszi körül, jókedv és életerők, s ez – talán – mindig így lesz! Mindketten erre gondolnak. S néha titokban arra is, ki megy el előbb?! Melyikük hagyja magára a másikat? Amíg együtt lehetnek, nem ismerik meg a magányt! Kicsit mindkettő azt kívánja, hogy ő előbb… könnyebb lenne, mint egyedül maradni, ugyanakkor a másikat is sajnálja: mi lesz vele egyedül?! Legjobb lenne együtt…

Az egyedüllét „csak” helyzet, a magány azonban állapot, szinte megoldhatatlan. Az egyedüllét tehát nem azonos a magánnyal. Egyedül lenni jó is lehet, nincs másokra gond. Hiány, melyet önmagunkkal kell megtölteni. Tettekkel kibélelni, melyek szükségesek, ám mást nem érintenek. Akár felelőtlenek is lehetnek. Mintha ez lenne a szabadság. A létalapot, a nyugdíjat tizenegy körül, naponta hozza a postás. A telefon azelőtt valahogy mindig szólt, most nagyokat hallgat. A tettek azonban fontosak, rettenetes, ha nincs mit tenni, szinte már a nemléttel rokon.

Az írónak azonban jó, míg írni tud. Szembe jön vele az élet, belemerülhet, vizsgálhatja. Emlékeiben is búvárkodhat, tanulságokat hozva felszínre. S ha már írni sem tud, az talán a vég! Ezért, hogy megelőzze, mindent alárendel munkájának, belekapaszkodik, mint fuldokló a szalmaszálba. Az írás mindig munka volt, néha szinte nehéz robot, most is munka, s egyben szükségszerűség, mert elégedettséget okoz. A napi penzum megnyugtat, tettem valamit. A nyugdíjas kor átka lehet, hogy semmit nem kell tenni, mert már semmit nem vár tőlünk a világ!

Mint mondottam, a magány tehát rosszabb az egyedüllétnél, mert mintha elfogyna a tér, az ember önmagába merül. Agya zakatol, mint valami veszekedett malom, ám furcsa terményt őröl, nem éltető lisztet, a súrlódó kövek alól szorongató emlékek korpája hull. A garat nem teljesíti élethivatását. Pedig a tudat még fogékony, ítélőképes és nem fáradt, csak valahogy elhagyta a világ, és nyakába telepedett a múlt.

Az ember magában őrlődik. Magáért már alig kell tennie valamit, bejárt síneken fut az élete a végső cél felé. S mintha képzeletben újraélné életét. Megéli múltját. Megjelennek az emlékek, s szinte anyagiasulnak. Fontos, képlékeny matéria, melyet vizsgál és alakít, az emlékezés tetté válik, már-már alkotó folyamattá! Központjában az asszony, aki eltávozott, s a közös élet, mely elmúlt. Váratlan megérzés éri, döbbenetes sejtés! Mintha mindent s mindig Neki írtunk volna! Mintha ő határozta volna meg tetteink értelmét! Azelőtt nem így éreztük, létünket szolgálta az írás, a munka. S egyszerre áldozat, melyet az élet oltárán mutatunk be – Neki!

A magány vádolni is tud, kínozni képes. Újraértékelteti önmagunkat. Egykori tettek, régi vétkek és félreértések kerülnek új fénybe. Mi volt az értelmük? Megtettünk érte mindent, amit kellett?! Zsarnokként kényszerít a magány, hogy mindennek értelmét keressük, s ha nem találjuk, értelmetlenné válnak a régi dolgok, csapdává válik az egyedüllét. Az idővel is gondunk akad. Mintha lassabban és üresebben telne, tágulva nyúlna, s ugyanakkor – milyen talányos ellentmondás! – valahogy mégis mintha vágtatna, egyformaságában rohanna. Az egyedüllétben ösztönös az élet, a magányban árnyakkal teli, görcsökbe ránduló, komor.

S újabb karácsony jön… Talán, hogy a magány sajátos pillanatára döbbentsen. Mint azelőtt, szép magas karácsonyfa, a „nagycsalád” igényli, mint régen. Ám egyedül díszítjük, s a konyhában sincs illatos meleg és sürgő készülődés, nem sülnek sütemények, halleves sem fő. Ponty sem úszkál a kádban, ki sütné meg? Vacsorához mégis lesz, gondos lányok küldik, s a sütemény sem hiányzik. Az asztal ünnepi, rajta egy teríték. A másik terítéket képzeletben látom, mintha ott lenne a helyén. A karácsonyi énekek azonban hitelessé teszik a hangulatot. Az öreg bútorok szokásuk szerint meg-megreccsennek, maguktól halkan megroppannak, a vén bútor szószátyár, nem bír csendben lenni.

Új lakások új bútorai némák, az öregek azonban nyugtalankodnak, mintha a múlt időről fecsegnének. Tevékeny némaságuk nyomósítja a magányt. Aki önmagával beszélgetne, az beteg. A monológok a lélekben folynak. Párbeszédek a képzeletben, ezek nélkül viszont nem lehetne élni. S a karácsonyi egyedüllétet az éjféli misével is fel lehet oldani. Nem is vallásos okokból, inkább emberileg! A szikrázó fényeknek és fenyőillatnak, az éneknek és kánonoknak üzenete: ha egyedül van az ember, akkor is társas lény!

A „nagycsalád” másnap alátámaszt bizonyos sejtéseket. Szinte a régi hangulat – s mégsem. Valaki hiányzik, aki elment. Van szeretet, melegség, fény és ajándékok, együvé tartozás! A hiány azonban – úgy tűnik fel – betölthetetlen. Kitűnően fogalmaz a magyar nyelv: feleség! A fele mindennek, a létnek, az embernek, a világnak! S ez nem panasz, nem is siránkozás, még csak nem is a fájdalom hangja. Csak megállapítás. Tény. Jelzése az időnek, s életnek: az ember kettesben egység, teljesség! Egyedül magányos lehet, még ha körülveszik is szerettei. Bennük folytatódik az idő, s az övé lejár. Hát így vagyunk, emberek! Így vagyunk az idővel, okosan éljünk vele.

P.S.

Máig hálás vagyok érte és köszönöm Duba Gyulának, hogy kérésemre mindig készségesen küldött novellát, jegyzetet, esszét, vállalta az irodalmi pályázatok értékelését, amíg a hazai nőlapok vezetése volt a dolgom.
Ez a bölcs, legnehezebb, életérzéseink megélését segítő írása szintén személyes kérésemre készült, az Új Szó Őszidő című (különben kérész-életű), a nyugdíjas korúaknak általam szerkesztett oldalán jelent meg 2002. december 2-án.

Kívánom, hogy most is vegyék körül szerettei, s élje velük derűsen az élet teljességével múló Időt.

H. Mészáros Erzsébet