Sok a gond mostanában a szabadföldi paradicsommal. Ahol megmaradtak a korai ültetésűek, ott a néhány hét kánikula szép termést érlelt. Másutt viszont, a másodszori ültetésből, dús lombú bokrok fejlődtek, de későn mutatkozott a termés, olyannyira, hogy még augusztus végén is zöldek voltak a bogyók. A sok eső, a korán jött hideg éjszakák, hűvös nappalok szinte teljesen megállították az érést. És még jó, ha csak azt, mert ahol a peronoszpóra megtámadta, ott likvidálni kellett a töveket, s éretlenül, vagy megfeketedve, rothadtan, leszedni a kisebb-nagyobb bogyókat.
Az egészségesen maradt, ép tövű, túlságosan dús lombozatú bokrokon – a gyümölcsfürtök körül – vissza kell metszeni, kézzel le kell tördelni a leveleket, hogy a napfény a bogyókat érje. A paradicsom metszésével (hívhatjuk kacsozásnak vagy fattyazásnak is) azt érjük el, hogy a növény nem burjánzik el és több termést hoz. A beteg, romló példányokat el kell távolítani, hogy az épek még nőhessenek, érlelődhessenek. Az éjszakai hideg, esetleges fagy ellen, az ágyás köré földbevert karókra (éjszakára) fólia feszíthető, mintegy védősátorként. Érdemes kicsit többet vesződni a termés megmentése érdekében. Szeptemberben, a szelíd napsütésben, még beérhet az eddig pirosodni nem akaró paradicsom is.
A nem folytonos növekedésű paradicsomfajták esetén metszésre soha nincs szükség. Ezek az úgynevezett bokros növekedésű paradicsomok egy bizonyos magasságot elérve megállnak a növekedésben, és egy bizonyos ponton túl nem hoznak több termést. Ha megmetsszük őket, ezzel csak még jobban korlátozzuk a növekedésüket.
És mielőtt fogadkozni kezdenénk, hogy jövőre csak fólia alá ültetünk belőle, kóstolgassuk, fogyasszuk a napon pirosodott, kisebb-nagyobb, illatos gyümölcsét. Rögtön eszünkbe jut, hogy semmilyen üvegházi sápadt paradicsom nem érhet a nyomába annak, ami szabadföldön, napfényben érlelődik.
