Forró drót

kijárási tilalom

A hidegháború időszakában kezdték „forró drótnak” nevezni a nagyhatalmak közötti sürgős üzenetváltásra kijelölt telefonvonalakat, amelyeket kritikus helyzetben lehetett használni. Nos, így nevezem én is – amióta kijárási tilalom nélkül is korlátozott ki-be járásra (élelmiszerüzlet, háztartási bolt, piac) kényszerültem – a vezetékes telefonomat, amelyen korombeli „maradék” ismerőseim, egykori kollégáim, gyerekkori barátnőim, egy-két „fiatalabb” – mondjuk, 70 év körüli rokonom fel-felhív, vagy én hívom őket.

Vannak, akik heti, kéthetenkénti rendszerességgel telefonálnak. Van, aki váratlan időpontokban, hangulata, jó- vagy rosszkedve szerint csenget rám, amikor hirtelen el akar mondani valamit,  addig, amíg el nem felejti, amit felidézett, ami az eszébe jutott.

Most mégis váratlanul ért a hívás. Valahogy úgy, mint Marple kisasszonyt (akiknek már lassul a memóriájuk: Agatha Christie „Holttest a könyvtárszobában”), hadd idézzem! „A hang kissé meghökkentette. Ebben az órában nem szokott a telefonja csengeni… A faluban kilenc és fél tíz között illett az embernek a szomszédjait egy kis  baráti trécselésre felhívni… Senki sem telefonálna nyolc előtt…”

Nos, 69 éves kedves „fiatal” rokonom hívott a tőle megszokott vidám és energikus módján:

„Már nem alszol, remélem. Nem? Akkor jó. Te mit szólsz, hogy ennyire féltenek bennünket? Két órát kaptunk a bevásárlásra. Különben az egész egy abszolút kijárási tilalom! Nincs közel az élelmiszerüzlet a lakásomhoz. Még szerencse, hogy a lábaim jól »működnek«. Gyorsan odaérek. De már a galantériáig nem jutok el ennyi idő alatt.

A cipőboltban harisnyanadrágot kéne vennem, oda már csak a következő nap mehetek. És a kispiacon? Ott is csak ez alatt a két óra alatt állhatok meg friss zöldségért?

Aki járókerettel, vagy két bottal, mankóval indul el? Kinek fájt az a plusz egy óra? Éppen most, amikor már szinte nyári melegek vannak?

Hogy minket féltenek, ránk akarnak még jobban vigyázni. El is hinném, de nem megy.”

Tegnap beszéltem – persze telefonon vele is – az egyik 75 éves szomszédasszonyommal.

Reggel nyolckor veszi be a gyógyszereit, közben a vérnyomását méri. Tíz óra, mikorra összeszedi magát. Fél tizenegy, mire odaér a boltba. A mi panelházunk közelében nincsenek üzletek. Hogy házhoz szállíttatni élelmiszert és zöldséget? Amikor az ember darabonként válogat össze mindent, különben nem jönne ki abból a kevéske nyugdíjából. Meg különben is, a magányosan élő öregek bizalmatlanok az ismeretlenekkel szemben. Internete nincs, a televízióból tájékozódik.

Összeolvasott, meg hallott mindenfélét, hogy gyömbért kell rágni, csillagánizst vagy fokhagymát, akkor nem fertőzi meg a koronavírus. Megmondtam neki, hogy én inkább a szilvapálinkát ajánlom. Nekem is volt eltéve egy jó házi, ötvenfokos. Elővettem. Tán tíz éve is, hogy kaptam.

Mivel mióta ránk tört ez a láthatatlan borzalom, nem bírok elaludni. Semmilyen bogyó, tabletta nem használ. Felhajtottam egy kupicával.

Hálaistennek végre kialudtam magamat! Azóta, ha kintről hazaérek, meg lefekvés előtt – hiába figyelmeztetnek, hogy nem használ – megiszom azt a féldecit belőle!

 kijárási tilalom

„Most látom, még csak nyolc óra van. Bocsi, hogy ilyen korán hívlak, de nagyon dühös vagyok, meg tanácstalan. Te érted ezt?

Hát most hová mehetek ki, ezt a két órát leszámítva? A ház elé? Nincs kutyám, sajnos, már régen eltemettem. Egyedül kóvályogjak? Már úgy érzem, hogy furcsán néznek rám, de hát ki lát be a maszkok mögé?

Köszönnek, visszaköszönök…

Talán, ha falun élhetnék, ott az udvaron jöhetnék-mehetnék kedvemre.

Hogy sétálgassak az erkélyen! Három méter hosszú, másfél méter széles. Oda-vissza. De csak a közepén, mert a szélén virágládák vannak. Ez a kiskertem. Torna, mozgás! A szobában, vagy a balkonon?

Köszönöm szépen!

Közben a fiatalabbak azért mászkálnak ide-oda. Én meg, a legutóbbi bejelentéseket hallgatva – nem is tudom, mehetek? Nem mehetek?

Ez féltés?  Csak óvni akarnak bennünket… Ja, hogy „pozitív diszkrimináció”… most már legalább tudom, milyen az!

Lehet, hogy a koronavírus nem fertőz meg, de a kijárási tilalom, a bezártság, a magány teljesen kikészít.

Meddig tart ez még?!”

 kijárási tilalom

Mit mondhatnék? Már elmúltam 80 éves. Nem tudom én sem. Valahogy úgy érzem magam, mint háború alatt, amikor messziről – talán Győrt bombázták – odahallatszott hozzánk is, a faluba, a tompa dübörgés, a félelmetes robaj. „Bújjunk az asztal alá!” – mondta Anyám. Hogy mit használt volna az asztal a fejünk fölött, ha nálunk dobják le a bombát, nem tudom. Sokáig kuporogtunk ott, egyetlen szó nélkül. Vártunk. Később, a kinti csendre figyelve, még sokáig megrezzentem, ha repülőgép zúgását, tompa dübörgést hallottam.

Az  a legfélelmetesebb – meg ma sincs ez másképp – ha az ember (gyerekként, vagy öregként, egyaránt kiszolgáltatottan) nem tudja, rosszra, vagy jóra várhat-e.

H. Mészáros Erzsébet

Önnek ajánlott

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: