Sőt! Lassan az első lesz, mert úton-útfélen azt a tanácsot kapja az ember, hogy fogyasszon kevesebb kenyeret. Hát akkor mit egyen helyette? A legegyszerűbb, legízletesebb, a jóllakottság érzését nyújtó érzést, tájainkon a krumplis ételek nyújtják. Az európai divat, illetve reklám ugyan az első helyre az olasz tésztaféléket helyezi, azonban az átlagember, a fogyasztók legszélesebb rétege a krumpli nélkül nem akarja – nem is tudja – az étrendjét összeállítani.
Még mindig ez a legolcsóbb, leggyorsabban, legtöbb változatban elkészíthető mindennapi ételünk!
Hogyan is kezdődött?
A burgonya európai pályafutása meglepően hosszadalmas, sőt keserves volt. Annyira, hogy nehéz magyarázatot találni rá. A magyar nép is roppant nehezen barátkozott meg vele, ennek ellenére egyetlen növényünk sincs, amelyiket később annyiféle néven illettek volna, mint éppen a krumplit: bandurka, bárabulé, bigyirkó, bolyóka, bugyóka, csicsóka, csucsorka, földialma, földikörtvély, földiparadicsom, gumó, gurulya, kartifli, kolompér, péra, pityóka, de ha minden nyelvjárási változatot számításba vennénk, sokkal többet is felsorolhatnánk! Az eredeti a krumpér lehetett, amely a bajor-osztrák Krumbeer, illetve a német Grundbirne (földikörte) átvételéből alakult. A burgonya szó jóval későbbi fejlemény, a nyelvészek szerint a francia Bourgogne tartomány köznevesült alakja. Ki tudja, miért, mégis ez lett nálunk a növény hivatalos elnevezése. Azt is mondhatnánk, burgonyának írjuk és krumplinak esszük…
A burgonya Dél-Amerikából jött
Akár a kukorica, a burgonya is Dél-Amerikából került Európába, de nem tudjuk pontosan, mikor. Egyes források szerint először Angliában jelent meg (ahová Virginiából érkezett), de Írországban terjedt el, ahol az 1700-as évek első felében már sokfelé termesztették. Szinte hihetetlen, de több mint kétszáz év kellett ahhoz, hogy az öreg kontinensen mindenütt elfogadják! Csekély számú forrásaink szerint a burgonya valamikor a XVIII. század közepén került hazánkba, ám ami Erdélyt illeti, pontosan tudjuk, hogy ott először az 1769. esztendőben termett.
Mária Terézia 1767-ben rendeletben utasította az erdélyi főkormányszéket a burgonyatermesztés elkezdésére, hogy a lakosságnak legyen ennivalója, ha a gabonája elpusztul. Erdélyt – és az egész országot – akkor már évtizedek óta sújtotta a gabonahiány okozta éhínség. Ennek nemcsak az időjárás következtében gyenge termés volt az oka, hanem az is, hogy elsősorban gabonából főzték a pálinkát.
Európa rettegett a burgonyától
Európa eleinte rettegett a burgonyától. Az áttörés 1790 és 1820 között következett be. Ebben a három évtizedben ínséges esztendők jártak, különösen az 1814 utáni évek krónikái szólnak a mostoha időjárásról, szárazságról, óriási gabonahiányról. Ekkor tudott a burgonya csatát nyerni! Különböző módon oktatták az írástudatlan népet a felhasználásáról. „Magánoson is lehet ezt enni, sülve vagy főve, sóval meghintve, vagy a nélkül; de ezen kívül káposzta közé, murok répa közé, lencse, borsó vagy akármiféle főzelék közé is lehet elegyíteni. Az aprókat levesbe lehet hányni, galuska formára; lehet belülök kását is főzni; sőt lehet kalácsot, s kenyeret is sütni…” – írta a németből fordított Szükségben segítő könyv (1790).
A burgonya a szakácskönyvben
Nyomtatott magyar receptgyűjteményben először 1816-ban bukkan fel a burgonya: 1816-ban és 1818-ban három kis füzetben jelent meg Rátz Zsuzsanna miskolci gazdasszony Búza szükségben felsegéllő jegyzések című munkája, amelyben a gumó száz elkészítési módját ismerteti. Alaposságát tekintve ez a kötet egyedülálló Európában! Egyébként XIX. századi szakácskönyveink többsége a magyar viszonyokhoz (de még azokhoz se mindig!) igazított, német fordítás, így tévúton jár, aki ezekből következtet a magyarság táplálkozási szokásaira. Erre legfeljebb a naplók, emlékiratok és úti beszámolók alkalmasak, de a széles paraszti rétegek étrendjéről ezek sem tájékoztatnak. Simai Kristóf (1842–1833) piarista tanár kéziratában (MN Magazin, 2008. március 22., 29., április 5.) viszont, – négy krumplis recept is található!: krumpér tejfellel, smarn kolompérból, krumpér betsinálva és haluska kolompérból. (Galuskán nem nokedlit kell érteni. Annak mondtak minden olyan ételt, amelyet bármilyen pépből kiszaggattak, vízben megfőztek vagy lepirítottak.)
