Apám kútja

Szeli kút

Számomra maga a mesebeli kút ez, amelybe a világgá induló lány leereszkedett, s szorgalma jutalmaként, aranyeső hullott rá. Apám számára, egykor, amikor hónapok munkájával elkészítette, a kertészkedés alapfeltétele volt.

Azzal kezdődött, hogy Alsóhatár, ahol a szülei éltek, bármennyire is szerette Apám, Mészáros Miklós, a vizek, s erdők, tágas mezők tanyai tágasságát, túl távol volt a világtól, amikor iskolássá cseperedett. 1909-ben született, hát az első világháború éveiben, meg az utána következőkben, Alsószeli (amelyhez, közigazgatásilag Alsóhatár is tartozott), a maga mozgalmasabb, élénkebb életével, szigorú, nagy tudású tanítójával, Stark Sándorral, igencsak vonzóvá vált számára. Megtanult mindent, amit lehetett, számolni, szépen és helyesen írni, gyümölcsfát metszeni és szerszámokkal bánni. Arról álmodozott, gépészmérnök szeretne lenni. De amikor nagy dicséretekkel befejezte az iskolát, nemigen kérdezték tőle, mi legyen tovább, ő mit szeretne. Suszterinasnak adta az apja. Csak néhány napot bírt elviselni a bőr, cserzőanyag-, meg csiriz-szagú műhelyből. Hazaszökött. Apja úgy gondolta, ha messzebbre viszi inasnak, onnan már csak nem gyalogol Alsóhatárig.

Elég furcsa mesterséget választott neki. Pozsonyba adta, kertészinasnak.

Akkor még, az 1920-as évek közepén, az egész pozsonyi Kertész utca (ma is Záhradnícka), végig kertészet volt. A pozsonyivánkai, meg cseklészi bolgár és német kertészek látták el innen a várost idényzöldséggel, főzeléknek, salátának valóval. Apám német „gazdához” került.

Igényes, következetes „gazda” volt a kertészmester. Növényismeretet, talajszerkezetet is oktatott, de magokat csávázni, palántát ültetni, terményt leszedni és tárolni is tanított. Apám ehhez még megtanult németül és szlovákul is. Az inasból segéd lett, majd amikor a tanulóidő letelt, mesterlevéllel szabadult, hogy odahaza, ezzel az ott, addig nem is látott foglalkozással próbáljon boldogulni.

Nagyapám –, egy faluszéli parcelláját adta Apámnak. Bizony, nem könnyítette meg a dolgát. Kötött talajú, esős esztendőkben belvizektől fuldokló földet. Akik látták, hogyan nézi tanácstalanul a hetekig ott álló belvizet, kajánul ugratták:

„Miklós, a legjobb lesz, ha nekihasalsz, aztán kihörpintgeted…”

Ő nemigen szólt, de már eldöntötte, nem hagyja magát. Inkább írni kezdte, pontos dátumok szerint, mikor jött-ment a víz, mikortól meddig perzselt a szárazság.

Először a parcella mélyebb, vizesebb részén kezdte ásni a kutat. Mert kút – víz – nélkül, nem lehet kertészkedni. Csakhogy az első – meg a második kút – beomlott. A harmadikkal sem talált a mélyebb rétegekben vizet.

Végül, a parcella közepe tájékán, igaz, jó mélyen, de kiapadhatatlan érre lelt! És hosszú hónapok alatt kitágította, kertészeti öntözésre alkalmas méretűre mélyítette a kútját. Úgy, hogy bőségesen adta a vizet, hosszú évtizedeken keresztül. Még a legszárazabb időkben is. Ha tűz ütött ki, s ha a falu összes kútjából kifogyott a víz, ebből mindig megtelt a tűzoltókocsi tartálya. Közben, persze, fedél is kellett a feje fölé. A házacskát, maga vetette vályogból építtette.

Furcsálló tekintetek kísérték a kertészeti próbálkozásait. Az a kis sárgarépa, ami a levesbe kellett, odahaza is megtermett a legtöbb házban. A bokorbab, futóbab, hagyma, fokhagyma, meg a káposzta, szintén. Több zöldségfélét nem is igen fogyasztottak, igényeltek. Amikor a hentesbolt elé, hetente kétszer kitalicskázta a salátát, kelkáposztát, petrezselyemgyökeret, zellert, a kelt meg a két-három fej karfiolt, a legtöbbször csak a tiszteletes, meg a jegyző felesége vett meg kíváncsiságból egy-egy karfiolt. Akik az élő sövény mögött megbúvó házhoz eljöttek, csodálkozva nézték, hogyan lapátolja, térdig az árkokba vezetett vízben állva, a zöldségekre a vizet. A paprikát, retket, ahogy a bolgároktól látta, dombos ágyásba ültette, s árasztásos öntözéssel nevelte.

Hogy a kelkáposztát, spenótot eladhassa, azt is tudni akarták, hogyan kell elkészíteni. Főleg a spenóttal voltak gondban, ha a fogyasztását az orvos ajánlotta. Az étkezési paprika volt azonban a szívügye, hogy azt megszerettesse.

Amikor csépelni (masinázni) jöttek az emberek, kész haditervvel állt elő. Jóízű szalámit vett keresztapámnál, aki hentes volt. És egy nagy lábas lecsót készített, hagymával, vastaghúsú, fehér paprikával, paradicsommal. A masinázóknak ez kínálta tízóraira. Azok, éhesen, az ilyenkor megszokott szalonnát, főtt füstölthúst várták. Bizalmatlanul nyúltak a kanálért: „hát ez mi?”

„Egyétek, ez a lecsó…”szeli

Nekiláttak, el is fogyott, az utolsó falatig.

Közben a készítés módját is végighallgatták, meg hogy, nem muszáj éppen szalámit beletenni, jó abba a tojás is. Sőt, a bolgárok, csak úgy, magában eszik.

Amikor több volt a bevétel, újságot, könyvet vett, meg – villanyoszlopot. Egyedül cipelte a ház végéig, s beköttette a villanyt. Persze, ezzel nemcsak a világítás volt a célja, rádiót is vett. Az első három rádió a papnál, a jegyzőnél és Apámnál volt Alsószeliben. És, esténként, köré gyűltek az ismerősök, kíváncsiak. Családi anekdotaként maradt ránk, hogy amikor költekezése ellen tiltakozó nagyapám fejére tette a fülhallgatót (a hírek bemondása előtt akkor köszöntek a hallgatóknak), ő a „jó napot kívánunk kedves hallgatóinknak” mondatra tisztelettudóan bólintott, „aggyon isten jó napot!”

És lassan-lassan szaporodni kezdtek a paprikavásárlók is. Amikor megszülettem, már kialakult vevőköre volt, a pékkel meg a hentessel ő volt a legrangosabb mester a faluban. Bécsi vetőmag-forgalmazó cégeknek majoránna és paprika vetőmagot termelt. Még emlékszem, hogy ott rakták a cég tasakjaiba, s zárták le fémjeggyel (plombával). Még ma is megvannak ennek a cégnek a megsárgult katalógusai. Ekkor már jobb minőségű, bérelt földön kertészkedett, amíg csak be nem hívták katonának.

Háború után, amikor franciaországi fogságából hazakerült, ismét nekiveselkedett, hogy talpra állítsa a kertészetét. De közben még el kellett múlnia a deportálás fenyegetésének, s csillapodnia a rokonok, testvérei kitelepítése feletti bánatnak.

Már-már úgy látta, sikerül: de akkor jött a pénzbeváltás, nem sokkal rá – a szövetkezetesítés. „Leltárba vették” a felszerelését, a motort, sarabolókat, kétkerekű vetőmasinákat, üvegházakat, öntözőcsöveket, sok-sok szerszámot, ültető vasakat, gereblyéket, kapákat, ásókat, úgymond, szövetkezeti tulajdonba mentek át. És felkínálták neki, hogy dolgozzon a közösben, mint a kertészetük vezetője. De nem bírta megszokni a felületességet, a nemtörődöm munkát. Beállt a palántázók közé, velük együtt vitte a sorokat, ha kapáltak. Közben mutatta, mit, hogyan kell tisztességesen elvégezni.

Néhány év alatt szép lett itt is a zöldség. Örömmel pakoltatta a ládákba, s vitette fel a hajnalban felszedett salátát a szállítóhelyre: Galántára. Ott azonban, sokszor dél is elmúlt, mikorra sorra kerültek. A harmatos, friss áru hervadt, fonnyadt lett, mikorra átvették.

Sokáig betege volt ennek a helyzetnek. És annak, hogy szelíd jószágunkat, kedves tehenünket, a Galambot is be kellett adnia a szövetkezetbe. Ott, az első szövetkezeti években, az üres jászolt rágták, szegény tehenek. És Apám, titokban, esténként, lucernát, tejeskukorica csöveket csempészett be Galambnak, hogy ne kelljen annyit éheznie. Persze, azért észrevették, s jelentették… Meg is dorgálták érte.

Később, nyugdíjas korában, amíg bírta, még paprikát, paradicsomot eladásra is termelt.

Egyet azonban végig elutasított, mind a szövetkezetben, mind a későbbiek folyamán: a vegyszerek alkalmazását, a műtrágyázásokat. Komposztot készített a kerti hulladékból, megbízható helyről istállótrágyát szerzett, s közben, a talaj minősége, igénye szerint mészport szórt ki, meg fahamut. Használta a csalán főzetét, levét. Akkor bizony nemigen figyeltem, hogyan, mire alkalmazza.

Télen halászhálót (szákot) kötött, szerszámnyeleket faragott, nádtakarót font, meg tanította a köhögősöket a majoránna forrázatának, a hagymateának a készítésére, a fekete retek levének kikanalazására, a kivájt retek cukrozott beléből.

Mivel sokat állt a vízben, hajnaltól kapált, vagy öntözött, fájtak az ízületei, a lábai. De nemigen panaszkodott. Kibicegett a meggyfához, s januárban, februárban már levágott az ághegyekről egy maroknyi duzzadó rügyű gallyacskát. Felforralta a vizet, beledobta. Kicsit állni hagyta, aztán kortyolgatni kezdte.

Tőle tudom, hogy a zeller és a petrezselyem zöldje, meg maga a gyökér is, enyhíti a reumás fájdalmakat.

Már csak két bottal tudott kimenni a kúthoz, amikor ráerősítette a láncot.

„Minek bajlódik vele?”– kelletlenkedtünk.

„Ha már nem leszek, úgysem lesz, aki megcsinálja…” – válaszolta.

És milyen igaza lett.

Már az utolsó óráit élte, amikor az unokáját (fiamat) várta.

„Itt van már?” – türelmetlenkedett.

Összesúgtunk: vajon mit akar neki mondani?

Kint nagy volt a nyári forróság. A huzalokra felfuttatott bab levelei is kókadoztak.

Végre megjött a várva várt. Odahajolt a nagyapja fölé, mi lélegzetünket visszafojtva figyeltünk:

„Fiam, erősítsd meg a huzalt, mert a sok bab alatt leszakad…”

Hát, ezek voltak az utolsó szavai.

És a kútlánc, ma már, ott rozsdásodik, valamikor beleesett a vízbe. Nincs, aki kihúzza.

A ház, amelyet néhány éve, mint a tenger, úgy körbefogott a belvíz, még mindig ott áll, nélkülünk, de ép falakkal. Hogyan tudta Apám, hogy milyen magasra kell építenie? Ezt a titkot is elvitte magával. Mint annyi mást is.

Úgy érzem, cserbenhagyom, amikor tétlenül nézem, szívós akarata, keze munkájának pusztulását. Szinte már mind elmentek, akik egykor becsülték, szerették. És azt is tudták, mit jelentett a falu számára a munkája.

Legalább a kútját, mesevilágom kútját szeretném megtartani. De vajon kinek, minek? Lehetne emlékhely is. De rajtam kívül már senki nem tart rá igényt.

 

 

 

 

Önnek ajánlott

A szerzőről: HME

Hozzászólás