Jókai Anna üzente nagysikerű könyvében mindenkinek, aki az ötvenedik évét, vagy nyugdíjkorhatárát elérve megtorpant egy pillanatra. De hiába, ma is bennünk a félelem, a bizonytalanság, a sok megválaszolatlan kérdés, ahogy halad az idő, s újabb évek lépnek a gyorsan elsuhantak helyébe:
Vajon mikortól számít az ember öregnek? Az-e a fontos, amit belül érzünk, vagy ahogyan a környezetünk tekint ránk?
Németh László az „Irgalom”című művében – a fiatalok szemével nézve – öregnek látta az ötvenévest. De száz esztendeje még – az akkori átlagos életkorhoz viszonyítva – annak is volt tekinthető. Ma, miután a 21. Században szinte elképesztően meghosszabbodott az emberek életkora /egyre több a 80 év feletti, még mozgékony, önmagát ellátó, sőt tevékeny ember/ egészen más lett az öregségnek, mint életkornak a megítélése.
Beszélhetünk az öregség első, „fiatal” szakaszáról, ami manapság 60-65 éves korban kezdődik és 70-75 éves korig tart. Ezt követően az öregség második, „idős” szakasza következik, ami többnyire 70-75 éves kor után kezdődik. Az élet utolsó szakasza, amit „agg” szakasznak nevezhetünk, 80-85 éves kortól veszi kezdetét. Ez a szakaszolás hozzávetőleges, mivel az egyéni különbségek jelentősek lehetnek. Vannak megfáradt 60 évesek és dinamikus, friss 80 esztendősek.
A hivatalos „besorolás” jelenleg a fiatal öregkorban ér el bennünket, a nyugdíjkorhatár megállapítása is ebbe az életkori intervallumba esik. Vagyis a biológiai-élettani alapú szakaszok és az állami nyugdíjellátási jogosultság fedik egymást.
A munkaképesség azonban nem ezekhez a besorolásokhoz igazodik. Memóriánk, fizikai erőnk, gondolkodásunk rugalmassága, az információk feldolgozásának gyorsasága a meghatározó. Azonban már nem összességükben, hanem külön-külön kell számba vennünk ezeket. Egy-egy súlyosabb baleset, krónikussá váló betegség után sem adhatja fel az érintett: tovább kell léteznie, s nem mindegy, hogyan. A passzivitás, a tétlenség tehetetlenné merevítheti az embert. De számtalan, a világból elénk tárt példa arra ösztönözhet, hogy ne hagyjuk magunkat, ne hagyjuk egymást. S olyan tevékenységre kell a figyelmünket irányítani, amelyhez még a felsorolt tényezőkből néhánnyal rendelkezünk. A művészek közül sokan memóriájukkal /a színészek/, mások alkotó készségük megszokott módszereivel /írók, zeneszerzők, festőművészek/ egészen hosszú életkorukig alkotnak.
A hétköznapibb foglalkozásúak ilyenkor szoktak „váltani”: utazni kezdenek, a faragás, fazekasmesterség fortélyaiba mélyednek el. Vagy egyszerűen szenvedélyes kertészkedőkké válnak…
Semmilyen felismerést nem kapunk „ingyen”. Töprengések, sokszor kínzó gyötrődések, vagy éppen mások pozitív példája ébreszt rá: igen, változunk. Lassabban bírjuk az iramot, könnyebben fáradunk. Változtatnunk kell eddigi beidegződéseinken. Több pihenés, több mozgás. Esetleg más környezet. Soklépcsős családi ház helyett kisebb lakás – lépcsők nélkül. És folytathatjuk tovább, mi minden változik, s mihez kell alkalmazkodnunk. Mert az öregség nem egyik napról a másikra köszönt ránk – sokszor csupán egy-egy felismerés figyelmeztet, s ráébreszt, hogy elkezdődött az öregedés folyamata…
Haraszti-Mészáros Erzsébet; (Alsószeli, 1939. május 31.) újságíró, szerkesztő. 1971-től 1984-ig a Nő c. hetilap főszerkesztője. 1984 végén leváltották, mivel a kiadó szerint „letért a marxista platformról és nacionalista megnyilvánulásoknak adott hangot”. 1990-től a Szabad Földműves főszerkesztője, ahová e tisztség betöltésére a lap munkatársai hívták meg. 1990-ben létrehozta a Gazda Kft.-t, amely 1991-től kiadta a Szabad Földműves Újságot, mint napilapot.
