Kávéházban ülök, közel a bejárathoz. Belép egy idős bácsi, két botra támaszkodva, nagyon nehezen, arasznyi lépésekkel közeledik és leül asztalomhoz. Rozzant fizikumához üde tekintet, értelmes arc társul. Soha nem láttam még az öreget, érdekes figurának ígérkezik, ezért kíváncsian várom a fejleményeket.
A szomszéd asztaltól valaki felismeri, köszönti, elhangzik egy kérdés: – Még sofőrködik Józsi bácsi? – Eh’, el akarták venni a jogosítványomat, de nem adtam! – Szól vissza fennhangon, majd csak nekem folytatja:
– Voltam az orvosnál igazolásért. Elküldött volna három szakorvoshoz is, ami ugye egyenként ötven euró. Nyolcvanhat éves vagyok, erre nekem nem futja. Mondom a doktornőnek: Látja, idetaláltam, felismertem magát, tehát én is látok; beszélgetünk, tehát hallok; magánál negyven euró a vizit, ha ad pecsétet megtakarítok száztíz eurót, tehát az eszem is vág, akkor miért ne adná meg máris a szükséges igazolást?!
– Megkaptam!
– Sajnos, az autóig elmenni, az már nehezemre esik, hisz nyolcvanhat éves vagyok ! – Zárja le a témát az öreg, felhörpinti a kávéját, majd tőlem kérdezi:
– Nem tudja, fizettem már ?
– Nem tudom, nem figyeltem.
Odakiált a pincérnőnek, aki nevetve bólint.
– Ne búsuljon Józsi bácsi, velem is előfordul, hogy felejtek , néha még praktikus is a rossz memória, gondoljon bele, napközben az ember teljesíti házastársi kötelességét, elfelejti, este újra akarja az asszony legnagyobb örömére. – Próbáltam viccre fordítani a dolgot.
– Á, ilyesmivel nekem soha nem volt gondom, sőt még most sincs! – szólt vissza az ajtóból az öreg.
