Már több mint tízezer menekült lépte át a határt Ukrajnából Szlovákiába és második napja, hogy dörögni kezdtek ott a fegyverek, amikor hírül adták, hogy meghaltál. Nem is lepődtem meg, mert amióta gyerekeid beadtak a nyugdíjas otthonba, számoltam a napokat. Én két hétre mértem azt az időt, amit idegen ágyban, akarattalanná és tehetetlenné válva még elvergődhetsz. Néhány nappal több volt a léted.
Elszigetelve mindenkitől, aki még aggódott érted, jobb, ha nem voltál a tudatodnál. Különben még eljutott volna Hozzád a járni és beszélni tudók aggodalmas hangja, hogy megint itt van, amitől félni kell. Nem is messze tőlünk.
És közben, helyetted is – Veled együtt – újra végigjártam a gyermekéveinket. Amikor az Érhegy végi régi szülői házba, a körülöttünk hallatszó lövések, repülőgép-zúgások között, beköltöztetek. A szülőfalu még adott lisztet, burgonyát, tojást, hogy létezni tudjatok. Hiszen Apukád szabó mestersége megtérítette az árát. Anyukád – ahogy gyerekésszel értelmeztem, a hideg óvóhelyeken betegedett meg. A leukémia az akkori körülmények között még – úgy tudtam – nem volt gyógyítható. Nemsokára ott is maradtatok – Öcséddel együtt – félárván. Anyám mosta a derékig érő, szép hajadat, Öcséddel bohóckodással tudtuk csak megetetni a főzeléket. Nyűgös volt. Te csak szomorú.
Közben játszottunk is, királykisasszonyt, kazalra, fákra másztunk. A körtefátokhoz támasztott létrára is, ha már megérett a körte – és Apukádnak nem volt ideje ránk figyelni. A régi nagy havakat emlegetted még néhány hónapja, hogy vajon lesznek-e még olyan telek, mint akkortájt voltak. A kapunkig ért a hó, onnan szánkáztunk lefelé.
Aztán a várakozás a buszra, zötykölődés a vonaton, amikor mentünk a fővárosba, vagy jöttünk hétvégére, hazafelé. Az iskola. Később az első munkahelyed, az esküvőtök.
És közben az élet. Gyerekekkel, munkával, költözéssel.
Telefonon gyakran beszéltünk. Mit csinálsz. Sóskát főzök. Még abból van a magja, amit anyukádtól kaptam… Jövő héten megyek, viszek a körténkből.
A körtefa… Amit még a Nagyapád ültetett, de még három éve is hoztál róla nekem körtét. Akkor még a férjeddel jártál haza, az öreg házhoz, ahová csak a termést raktátok be a szépen gondozott kertből, de Te minden nyáron megpucoltad az ablakait. És ő hozzám is elkísért, ahogy az orvosokhoz is.
Majd újra meg újra Rád szakadt az ég. Anyukád elvesztése, később felnőtt Fiad küzdelme és halála. Édeasapád elmenetelére felkészülhettél…
Végül a Férjed váratlan, tragikus pusztulása.
Szerettetek kirándulni, minden évben gyógykezelésre utazni. Bártfától Bajmócig, Pőstyénig. Amíg ő is élt, a kert, a befőzések, a hétvégi főzések, az ünnepek előtti takarítások között értelme volt a létnek: unokák, dédunokák érkezésének. Mentetek egyiktől a másikig, majd ismét a kertbe, majd rokonokhoz, barátokhoz kirándultatok. És egyik napról a másikra már ez sem volt.
Csak aztán vált minden megmagyarázhatatlanul, érthetetlenül kilátástalanná. Főleg a két évig tartó bezártság torokszorító iszonyata. Gyötrelmes telefonbeszélgetések, nehezen feltörő félelem: éjszaka egyedül, napközben a várakozás, mikor jön az egyik, vagy a másik – nagyon elfoglalt – Fiad.
Közben annyi nálunk fiatalabb, meg korunkbeli halt meg. Aratott a Covid, és az elmúlás parancsa. Kollégák, ismerősök… Már nem is merem számba venni.
Hívtál, gyere, lakjunk együtt! Hiába magyaráztam, hogy nekem, mankókkal, kétemeletnyi lépcső nagyon sok, meg másutt vannak az orvosaim, nem bírnánk ki már az ilyen változást.
De ott, a közeledből, ahogy mindannyiunk közeléből, elfogytak a régi szomszédok is. A városi lakások falai között nagyon egyedül maradhat az ember.
Miért nem akarsz nyugdíjas otthonba menni? Itthon akarok lenni! Ismételgetted konokul. És igaz, az utóbbi két esztendő nem éppen ezeknek az intézményeknek a biztonságos körülményeit dicsérte.
Végül mégis oda kerültél. Vajon van-e korunkbeli, aki önként, saját akaratából, jószántából megy oda?
Nincs már, aki a százéves körtefát ősszel leszüretelje és becsöngessen egy doboznyi szépséges körtével.
Köszönöm, hogy sosemvolt testvéreim helyett ott voltál nekem Te az Öcséddel, hogy egész életedben törődtél velem. Pihenj meg a Férjed mellett. Most már nem leszel egyedül. Szeretném, ha nyugalmatokat nem zavarnák meg háborús szirénák, robbanások és repülőgépek rettenetes hangjai.
2022. február 26
Régi pajtásod, barátnőd: Erzsi
