Valószínű, hogy utcánk még akkor kapta a nevét, amikor a partok alatt kicsiny erecske tiszta vize táplálta a rétek zöld füvét, s kacsaúsztatónyi mélységében a gyerekek lubickolhattak, libát itathattak, a távolabbi, békák birtokolta sás között pedig lepedőnyi kék táblákban kéklett a nefelejcs.
Akkortájt még csak hat ház volt ez a falu legészakibb oldalán, az országúttól a partok aljáig húzódó utca. Mindjárt az országútra nézett a szinte legendás hírű Stark tanító úr háza, lejjebb állt a kicsiny Patócs-ház, majd a Szalaiék, a Dóráék, s végül a Bondorék háza a belső oldalon. Az út másik oldalán egyedül a miénk, hátát az északi szeleknek fordítva. A Dóra-ház tágas udvarán vidám játékok folytak. Sok volt a gyerek, s még mi is odahúzódtunk a közelebbi és távolabbi házakból. Őket aztán kitelepítették. Bogárék kerültek a helyükbe, akikkel nyomban összebarátkoztunk, hiszen szebben beszéltek magyarul, mint mi, s gyorsan beilleszkedtek az itteni, nagyon szoros szomszédi kapcsolatokba, szokásokba. Azután néhány év különbséggel – a sorrendre nem emlékszem pontosan – felépültek a következő házak: Panczáéké, majd szemben velünk Szász Lajos bátyánké, Bondorék mellett Andruskó István bácsiéké. Kicsit arrább, Panczáék mellett Zsalkovicséké és Szarkáéké.
Nem is volna ebben semmi érdekes, ha ez az utca is olyan lenne, mint a többi falusi utca. Csakhogy ez nem így volt, s még ma sincs így. A mi utcánk olyan volt, mint egy több házból álló otthon, amelyiknek bármelyik nyitott ajtaján lépett be az ember, családtagként fogadták. Ugyanígy, ha valamelyik háznál nagyobb munka akadt, mint a drótnélküli távirón, végigfutott a jelzés, s jött néhány percen belül a segítség. Krumpli ültetéskor nem volt elég a potyogtatni való krumpli? Átlendítettek egy kosárral a szomszédból. Vagy éppen cseréltek, hogy kipróbálják, melyik terem jobban. Ha kapálni kellett, ha kukoricát törni, mindig kalákában ment a munka. Gyerekkoromban varrni, kötni, tollat fosztani ugyanúgy összejártak, egy-egy szomszédnál összegyűltek az asszonyok, mint a távolabbi múltban emlegetett fonókban. Igazi élmény volt a kukoricafosztás, disznótor, nálunk a Miklós-nap. Tele vidám történetekkel, mesével, nótával, viccekkel.
Szász Lajos bátyámék nemcsak közeli rokonok voltak, többek annál. Az, hogy „összejártunk”, nem fejezi ki pontosan a lényeget. Ha elmentek valahová, tudtuk, hol a kulcs, s mikor kell a baromfit megetetni, ha mi nem voltunk otthon, ugyanúgy ők is törődtek a mi tyúkjaink, nyulaink etetésével. Ha elromlott a darálónk, vagy nekik volt szükségük valamilyen szerszámra, bátran leakaszthattuk egymás kapukulcsát, s bemehettünk, kölcsönvehettük egymás házából. Lajos bátyánk, ha a szőlőjét permetezte, átlépett a mi udvarunkba, s végigpermetezte a mi szőlőnket is.
Apám, ha halat fogott – a hal nagyságától, mennyiségétől függően – halat evett a közelebbi szomszédság is, vagy az egész utca. Ha Bondoréknál beérett a körte, az alma, akkor a mi kamránkban éppúgy állt belőle egy kosárral, mint Andruskóéknál.
Szombatonként – kalács- és süteménysütő nap – ha nálunk csak tojásos lepény sült, akkor is volt délben az asztalon káposztás rétes, túrós bukta, diós kalács. Hiszen az a szokás – máig is így van – hogy ha megsült a tészta, a kalács, „tegyünk egy-egy tányérra az egyik, vagy a másik szomszédnak is”.
„Szidi néni madárteje, aszalt szilvája” – emlegetjük máig, aki át-átszaladt egy marék aszalt szilvával, pohárka madártejjel. Gyermekük nem volt, férje halála után még inkább családtagnak számított. Olyannyira, hogy az ő sógorát mi is sógornak hívtuk, s Szidi néninek karácsonykor, gyertyagyújtáskor ott volt a helye a mi asztalunknál. Karácsony első napján kikukkantott a kapun, s ha kellett, elsöpörte a havat. De e „kikukkantásnak” más célja is volt, mint ahogyan minden házból kikukkantanak reggelente az élők: Vajon nincs-e valami furcsa az utcán, füstöl-e mindenütt a kémény… ? Rendben van-e minden?
Úgy nyolc és kilenc óra között aztán be-benéz az egyik szomszéd a másikhoz, leginkább az asszonyok. Ünnepkor rendszerint hoznak valamit, hétköznap megkérdezik, nem kell-e az üzletből egy és más.
Így hordták a boltból a szomszédok anyámnak, Juszti ángyoméknak /Szász Lajos bátyáméknak/, ami kellett, amikor már nehezebben tudtak mozogni.
És ha beteg lett valamelyik a szomszédok közül, így hordták-vitték a tányér levest, a disznótoros kóstolót, vagy ami éppen kellett. Még a távolabb lakó rokonok is irigyelték, s nem értették ezt a nagy szomszédi összetartást, amelybe belefért egymás gondjának, bajának ismerete, de a titok megőrzése is arról, ami az utcában történt.
Ma már üresen áll négy érhegyi ház. Lajos bátyáméké, Panczáéké, Bondoréké és a miénk. Torokszorító érzés volna, ha hallgatnának róluk, ha úgy mennének el mellettük szó, érzés és gondolat nélkül. De nem így van. Itt – amíg valaki is él a szomszédok közül – élnek a legendává nőtt történetek, egykori események, amelyeket újra meg újra felidéznek, újramondanak. Ezek által még mindig ott forgolódik apám a kertben, Juszti ángyom süti a tortát, és írja az évek hosszú során át vezetett naplóját, Gyula bácsi szorgalmasan öltöget, s közben hallgatja a rádiót, Ilka néni hosszú-hosszú balladákat mond nekünk, gyerekeknek, Szidi nénitől pedig – hiába laknak új szomszédok a házában – azt várjuk, hogy reggel megint kikukkantson a kapun, és elsöpörje a havat.
Mi, távolabbra szakadt egykori gyerekek, „szomszédok”, nemigen tartjuk egymással a kapcsolatot, hiába vagyunk akár ugyanabban a városban. Rendszerint csak odahaza találkozunk, búcsúkor, vagy halottak napján a temetőben. Ilyenkor felidézzük gondtalan és boldog gyerekkorunk emlékeit, de nem szívesen beszélünk azokról az évekről, amikor árván maradtunk.
Hallgatagon nézünk szét az üres házban, a kertben, s képekkel, emlékekkel vesszük körül magunkat, hogy ne legyünk annyira egyedül, fölerősítjük a rádiót, hogy ne legyen olyan nagy a csend.
Ahogyan valamikor szoktam, átszaladnék Lajos bátyámékhoz. Már lábamban, kezemben a mozdulat, amikor megállok. Hiszen zárva a kapu, már nincs kihez átszaladnom. Gyula bácsi sincs, hogy átjöjjön apámhoz beszélgetni. És apám sincs már, akivel beszélgessen. Kinézek, de Szidi néni nem néz vissza fekete kendős fejével. Ilka néni sem jön már, hogy apám barkácsoló segítségét kérje. Mondanám anyámnak, hogy milyen rossz nélkülük, de már anyám sincs. Üres a szék is, amelyiken ülni szokott, s nézett kifelé, jön-e végre valamelyikünk.
És mégis: ha igaz, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, akkor én csak itt vagyok otthon igazán. Ebben a házban, ebben az utcában. Hiába áll már üresen a házunk, s átellenben is három. Amíg valaki is él a szomszédok közül, addig ide engem mindig hazavárnak.
/ Új Szó: 1994. december 23./
(Alsószeli, 1939. május 31.) újságíró, szerkesztő. 1971-től 1984-ig a Nő c. hetilap főszerkesztője. 1984 végén leváltották, mivel a kiadó szerint „letért a marxista platformról és nacionalista megnyilvánulásoknak adott hangot”. 1990-től a Szabad Földműves főszerkesztője, ahová e tisztség betöltésére a lap munkatársai hívták meg. 1990-ben létrehozta a Gazda Kft.-t, amely 1991-től kiadta a Szabad Földműves Újságot, mint napilapot.
