Legelgetős gyerek voltam…

rügyező ág

Az anyatej édességét nem ismerhettem. Koraszülöttként, hét hónaposan születtem. A bába, miután rendbe tett, két melegvizes palack közé az ágy végébe fektetett. Ez volt hatvanöt évvel ezelőtt faluhelyen /valószínű, nemcsak Alsószeliben/ az inkubátor. „Ha nem hagyjátok kihűlni az üvegekben a vizet, ha elég gyakran a szájába erőltetitek a rizsnyákot meg a teát, akkor megmarad.” Ezzel ítélt életre. Húszéves anyám türelmesen főzte, passzírozta a „tápszert”, s még néhány hónapig az ágy végében dugdosott. Szégyellte, hogy szőrös vagyok, mint a macska, s még körmöm sincs. Aztán – még nem voltam félesztendős – a kezembe nyomták a főtt csirkecomb csontját, hadd szopogassam. Ettem nagy étvággyal a húslevest is, a benne főtt répát, meg dédanyám, a szülike késsel kapart, számba adogatott almáját. Modernebb lehetett, mint a többi, akkori falusi asszony, akik megrágva, a saját szájukból etették a még fogatlan csecsemőket. Talán tartott az apámtól, mert ő igencsak más volt, mint a többiek. Volt rádiója, újságot járatott, olvasott. És – mivel kertész volt – zöldséget enni tanította a karfiolt, spenótot még sosem látott, lecsóról nem is hallott falubelieket. A spenótot külön nekem, melegágyba vetve egész télen szedte, hordta marokszám a konyhába. Szerettem is nagyon.

Oldal szalonna

Még járni sem tudtam, az asztal mellé állított járókába hosszú madzagjánál fogva lehúztam a padlásról hozott – erre akasztva lógtak mindig a fagy-, széljárta magasban – szalonnahasábot. Csak arra figyeltek fel, hogy csendben vagyok. A szalonnahasáb csücskét majszoltam elmerülten. Azóta is így szeretem a zöldségeket, ha hús van is melléjük. Korán beszéltem, jártam. A kedvemért vett kecskéhez tipegve a bögrével, kértem a tejet. Sértődötten üvöltöttem, miért öklelt fel, hiszen azt mondták, ő „adja”. Majd apám után botorkáltam a hosszú gyalogúton és letottyantam a cukorborsó közé. Lélekszakadva kerestek. Én meg elégedetten eszegettem az édes, finom szemeket. Később a karalábét, a sárgarépát, még a nyers burgonyát is.

Fű, fa, virág

Legelgetős gyerek voltam. Megkóstoltam a zsenge árpa zöldjét, az illatos kevertet, amit salátából vagy répalevélből finomra vágva, kukoricadarával vegyesen a kiskacsáknak, libáknak készítettünk. És – mivel olyan jó étvággyal ropogtatta – az elválasztott borjú tejes kukoricából, „sűrű kóróból”, vagyis édes, zsenge szárú silókukoricából, korpával összekevert szecskájából is faltam egy csipetnyit. A tejes érésű árpát, a rügyeket, a fák levelét sorra rágcsáltam. Az orgona rügye kesernyés volt, a meggyé, cseresznyéé fanyar, finoman édeskés. Az akácvirágot azért kellett megízlelnem, mert kíváncsi voltam, miért szeretik a méhek, az orgona virágát valamilyen babonából nyeltük le egészben. A papsajt nem volt különösebben jó, de a sok játszótárssal versenyezni lehetett, ki eszik belőle többet. A szentjánoskenyérrel megjártuk. Ezzel a különleges, fáról lerázott, hosszú babhéjhoz hasonló hüvelyekből kinyalogatott ragadós édességgel elcsaptuk a hasunkat. Játéknak ott volt tavasszal a fákról lehullott, metéltre emlékeztető sok barka, amit „csikmákként” tálaltunk. Nyáron, ősszel a disznóparaj fekete magja, a júdáspénz, a lapulevél, a bogáncs, a pásztortáska.

Emlék

Egészen korai emlék, hogy apám a vásárból prágai sonkát hozott. Bizony, akár mindennap meg tudtam volna enni. Vagy a narancsot, amit búcsúkor vett. De nem válogattam a gyümölcsben. Jó volt a vadkörte, vadalma, amely puhára érett a padlásra öntött árpában. Az erdőből hozta ezt is, mint ágastól a galagonyát, zsebében a dércsípte kökényt. Különleges csemege volt Ili néném foszlós briósa, amivel minden héten „a városból” érkezett. De a hatalmas tarkabab szemek is, amelyeket Juszti ángyom a rotyogó, gőzölgő fazékból rakott a tányérra. Omlós volt, mint a gesztenye. A szelídgesztenyét anyai nagyanyám egyenesen Budapestről hozta. „Várjatok csak, egyszer pulykát töltök majd vele!”- ígérte. Pestről hozta a főzéstudományát is. Sokáig volt „lakodalmas szakácsné”, ami akkortájt nem kis rangot jelentett. De nemcsak lakodalmakba, előkelő falusi vendégségekre is sütötte a diós, túrós-mazsolás, mákos-almás, káposztás réteseket. A mazsolát ott tartotta egy kicsi féltve őrzött kristályszelencében az üveges konyhaszekrény legfelső polcán. /Megvan a kredenc is, a kristálytálka is, nagynéném óvja, őrzi ma is./Bizony, meg-megdézsmáltuk nagybátyámmal. A kettőnk titka maradt, melyikünk volt éppen a ludas.

A háború számomra /is/ nemcsak apám hiánya volt, hanem valamilyen állandó éhség érzete. Hiába főzte anyám a hús nélküli paprikás krumplilevest, sütötte a palacsintát. Nekem a hús hiányzott nagyon. Ez pedig apám jelenlétével volt azonos. Ő szokott a térdére ültetni, „katonákat” vágni a szalonnából, rántott húsból. Nagy-nagy békesség, biztonság vett ilyenkor körül, s máig őrzöm a mozdulatot, ahogyan a bicskája hegyén nyújtja felém a falatokat.

Háborús koszt

De sok minden hiányzott. Nem volt cukor, villanyáram, petróleum. Sónk az volt, csak őrölni kellett. Abból a hatalmas kősóból letördelt darabokból, ami a padláson hevert, letakarva. Még a gyerekeim is emlékeznek rá. Apám később sem hagyta kidobni. „Hátha szükség lesz rá”… Lassan ökölnyire apadt, egyszerűen elpárolgott.

Ekkor, a háború alatt ismerkedtem meg a puliszkával. A nagyanyámhoz beszállásolt erdélyi katonák főzték. Még a szagát sem bírtam elviselni. Talán azért, mert, mert akkortájt történt, hogy Szidi néni becsapott. Azt mondta, leveles kraflit sütött /ez a legfinomabb, hajtogatott, hájas tésztából nagyobb kockákra vágott, sütés közben pehelykönnyűvé, finom lapocskákkal szétnyíló sütemény. Csak annyira édes, amennyire még melegen megcukrozzák./ Pedig csak görhöny volt, amit falánkan abekaptam. Egyet haraptam belőle, azután kiköptem. Még a nyelvemet is megtröltem, hogy a kukoricalisztből sütött szép, sárga tészta undok ízét ne érezzem. Sok évnek kellett eltelnie, míg megtanultam úgy elkészíteni a kukoricaételeket, hogy némelyiket meg is szeressem.

Amikor végre apám /szerencsére francia/ fogságból hazatért, el nem mozdultam mellőle. És csodálkozva néztem, hogy a tányér mellé hullott kenyérmorzsákat nem a lábához törleszkedő macskának adja, hanem óvatosan a markába sepregeti, és a tányérba szórja, megeszi az utolsóig. A kenyérhéjával még ki is törli a tányért. Értetlenül, mosolyogva emlegette: „bolond székely mindig csak azért imádkozott, hogy egyszer még puliszkát ehessen, ha hazajut. Én meg megfogadtam, ha sikerül hazatérnem, akkora disznót hizlalok, hogy a mestergerendáról a padlás aljáig érjen a szalonnája.”

Halat, vadat s mi jó falat

Akkor már ügyes kukta voltam, akár csirkét kellett kopasztani, felbontani, akár halat tisztítani. Mert apám – Alsóhatár tanyavilágában nőtt fel – vissza-visszajárt halért, vadért a Feketevízhez. Rengeteg halat ettünk. Halászlének, paprikás lisztbe forgatva, ropogósra sütve, rántva. Kicsi cseréphordóban még hagymakarikákkal, mustármaggal megszórva, sóval, ecettel, a piros szárnyú keszeget még savanyú halnak is eltettük. Magunk készítettük a ruszlit. A legfinomabb azért a harcsa volt. Annál jobb ételt máig sem tudok elképzelni. Talán csak azokat a halakat, amelyeket ott, helyben, a víz mellett megtisztít, kibelez, szalonnával becsavargat, s nyársra húzva megsüthet az éhes társaság.

Faluszéli házunkat telente a kerítés magasságáig behordta a hó. A jeges hóban a gyümölcsfáinkig lopakodó nyulakat éber kutyánk – micsoda vadorzó! – a bejárati küszöbre terítette. Ha már untuk a pörköltet, vadasat, akkor a csontokról lefejtett húsból – több fűszerrel, fokhagymával, hagymával – fasírozott készült. A fácánt, vadkacsát, az őzcombot Ferenc bátyánk – szenvedélyes vadász volt- szállította a konyhára. A tél tehát pecsenyétől, fokhagymától illatozott. Meg fűzfavesszőtől. Ebből a konyhában kosarakat font apám.

A vadsóska már a libaőrzések-legeltetések emlékét idézi. Messzire hajtottuk, ki-ki a maga falkáját, s ha megszomjaztunk, ez oltotta a szomjunkat. Mezei kútból nem volt ajánlatos inni, hátha belefulladt valamilyen kóbor állat. Ősz felé már a tehenekkel kellett a mezőre menni. De azért nem én vezettem, ő húzott magával, ahová akart. Leginkább a kukoricásokba. Persze, ha lehetett, mi is megdézsmáltuk a még puha, tejes szemű kukoricát. A bajszát előbb befontuk, babaként dajkáltuk egy kicsit a kalászokat. Azután tüzet raktunk, s a parázs felett megsütöttük a kukoricacsöveket botokra szúrva. A szomjunkat a hűvösödő napokon a répalevélből homorított tálkákba fejt tejjel vertük el.

Birka a Bogár-házban

Az egész utca igaz szívvel befogadta a Tótkomlósról betelepített Bogár családot is, akik sem nevükben, sem beszédjükben nem különböztek a falubeliektől. És János bácsival apám igen jó birkagulyást tudott főzni. Ez leginkább abból derült ki, hogy a volt Dóra-, most már Bogár-házban a bokrok, fák takarásában felállított bogrács mellől egyre hangosabb beszéd, nevetés, majd dalolás hallatszott. A birkát ugyanis vörösborral öntözgették. Meg kóstolgatták is közben. A bort is, a gulyást is. Ami végül a birkahúsból megmaradt, tökéletesen omlós, zamatos lett. De én – gyerekként –csak módjával kaptam belőle, nehogy kótyagossá váljak a levétől. Arra ott volt a csipkebogyó vasbor-hatású, kellemesen fanyar, üdítően édes leve, az erdei szederből erjesztett bor /olyan volt, mint a pezsgő/, vagy a piros asriabiszke bora, amelyből /a gyerek dolga volt a demizsonok feltöltése naponta, amíg csak forrt/jutalomképpen kortyolhattam egyet-kettőt.

A tavasz fűtől, hársfavirágtól illatozott, ebből anyám gyűjtött télire, teának való – szerintem izzasztáshoz túl nagy – mennyiséget.  Nyár a kiterített majoránnától, nagyanyám kút mellett bokrosodó borsmentájától, az ősz a szőlőtől, a hatalmas halmokba szedett, majd elvermelt zellertől, a diófalevéltől, az avarégetéstől volt bódítóan illatos.

Dió szőlő, kenyér

A „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér” ígérete számomra az a valóságos, napfényes pillanat, amikor anyám nyújtja a frissen sült, puha bélű, piros héjú kenyeret. Apám már töri a fa alól felvett diókat, a gerezdek kesernyés, vékony héját is lehántva a karéj kenyérbe tűzdeli a fehér dióbelet. És egy tányérkán a morzsolószékre melléteszi a megmosott szőlőfürtöt.

/Új Szó: 2004. Október 22/

Önnek ajánlott

Hozzászólás