A hidegháború időszakában kezdték „forró drótnak” nevezni a nagyhatalmak közötti sürgős üzenetváltásra kijelölt telefonvonalakat, amelyeket kritikus helyzetben lehetett használni. Nos, így nevezem én is – amióta kijárási tilalom nélkül is korlátozott ki-be járásra (élelmiszerüzlet, háztartási bolt, piac) kényszerültem – a vezetékes telefonomat, amelyen korombeli „maradék” ismerőseim, egykori kollégáim, gyerekkori barátnőim, egy-két „fiatalabb” – mondjuk, 70 év körüli rokonom fel-felhív, vagy én hívom őket.
Vannak, akik heti, kéthetenkénti rendszerességgel telefonálnak. Van, aki váratlan időpontokban, hangulata, jó- vagy rosszkedve szerint csenget rám, amikor hirtelen el akar mondani valamit, addig, amíg el nem felejti, amit felidézett, ami az eszébe jutott.
Most mégis váratlanul ért a hívás. Valahogy úgy, mint Marple kisasszonyt (akiknek már lassul a memóriájuk: Agatha Christie „Holttest a könyvtárszobában”), hadd idézzem! „A hang kissé meghökkentette. Ebben az órában nem szokott a telefonja csengeni… A faluban kilenc és fél tíz között illett az embernek a szomszédjait egy kis baráti trécselésre felhívni… Senki sem telefonálna nyolc előtt…”
Nos, 69 éves kedves „fiatal” rokonom hívott a tőle megszokott vidám és energikus módján:
„Már nem alszol, remélem. Nem? Akkor jó. Te mit szólsz, hogy ennyire féltenek bennünket? Két órát kaptunk a bevásárlásra. Különben az egész egy abszolút kijárási tilalom! Nincs közel az élelmiszerüzlet a lakásomhoz. Még szerencse, hogy a lábaim jól »működnek«. Gyorsan odaérek. De már a galantériáig nem jutok el ennyi idő alatt.
A cipőboltban harisnyanadrágot kéne vennem, oda már csak a következő nap mehetek. És a kispiacon? Ott is csak ez alatt a két óra alatt állhatok meg friss zöldségért?
Aki járókerettel, vagy két bottal, mankóval indul el? Kinek fájt az a plusz egy óra? Éppen most, amikor már szinte nyári melegek vannak?
Hogy minket féltenek, ránk akarnak még jobban vigyázni. El is hinném, de nem megy.”
Tegnap beszéltem – persze telefonon vele is – az egyik 75 éves szomszédasszonyommal.
Reggel nyolckor veszi be a gyógyszereit, közben a vérnyomását méri. Tíz óra, mikorra összeszedi magát. Fél tizenegy, mire odaér a boltba. A mi panelházunk közelében nincsenek üzletek. Hogy házhoz szállíttatni élelmiszert és zöldséget? Amikor az ember darabonként válogat össze mindent, különben nem jönne ki abból a kevéske nyugdíjából. Meg különben is, a magányosan élő öregek bizalmatlanok az ismeretlenekkel szemben. Internete nincs, a televízióból tájékozódik.
Összeolvasott, meg hallott mindenfélét, hogy gyömbért kell rágni, csillagánizst vagy fokhagymát, akkor nem fertőzi meg a koronavírus. Megmondtam neki, hogy én inkább a szilvapálinkát ajánlom. Nekem is volt eltéve egy jó házi, ötvenfokos. Elővettem. Tán tíz éve is, hogy kaptam.
Mivel mióta ránk tört ez a láthatatlan borzalom, nem bírok elaludni. Semmilyen bogyó, tabletta nem használ. Felhajtottam egy kupicával.
Hálaistennek végre kialudtam magamat! Azóta, ha kintről hazaérek, meg lefekvés előtt – hiába figyelmeztetnek, hogy nem használ – megiszom azt a féldecit belőle!
„Most látom, még csak nyolc óra van. Bocsi, hogy ilyen korán hívlak, de nagyon dühös vagyok, meg tanácstalan. Te érted ezt?
Hát most hová mehetek ki, ezt a két órát leszámítva? A ház elé? Nincs kutyám, sajnos, már régen eltemettem. Egyedül kóvályogjak? Már úgy érzem, hogy furcsán néznek rám, de hát ki lát be a maszkok mögé?
Köszönnek, visszaköszönök…
Talán, ha falun élhetnék, ott az udvaron jöhetnék-mehetnék kedvemre.
Hogy sétálgassak az erkélyen! Három méter hosszú, másfél méter széles. Oda-vissza. De csak a közepén, mert a szélén virágládák vannak. Ez a kiskertem. Torna, mozgás! A szobában, vagy a balkonon?
Köszönöm szépen!
Közben a fiatalabbak azért mászkálnak ide-oda. Én meg, a legutóbbi bejelentéseket hallgatva – nem is tudom, mehetek? Nem mehetek?
Ez féltés? Csak óvni akarnak bennünket… Ja, hogy „pozitív diszkrimináció”… most már legalább tudom, milyen az!
Lehet, hogy a koronavírus nem fertőz meg, de a kijárási tilalom, a bezártság, a magány teljesen kikészít.
Meddig tart ez még?!”
Mit mondhatnék? Már elmúltam 80 éves. Nem tudom én sem. Valahogy úgy érzem magam, mint háború alatt, amikor messziről – talán Győrt bombázták – odahallatszott hozzánk is, a faluba, a tompa dübörgés, a félelmetes robaj. „Bújjunk az asztal alá!” – mondta Anyám. Hogy mit használt volna az asztal a fejünk fölött, ha nálunk dobják le a bombát, nem tudom. Sokáig kuporogtunk ott, egyetlen szó nélkül. Vártunk. Később, a kinti csendre figyelve, még sokáig megrezzentem, ha repülőgép zúgását, tompa dübörgést hallottam.
Az a legfélelmetesebb – meg ma sincs ez másképp – ha az ember (gyerekként, vagy öregként, egyaránt kiszolgáltatottan) nem tudja, rosszra, vagy jóra várhat-e.
H. Mészáros Erzsébet
