Elnézést, hogy átköltöttem a népszerű nótát, de lassan már a fiatalabb nemzedékek azt sem fogják tudni, miről dalolásznak olyan mély átéléssel a legöregebbek. Van még egyáltalán valahol akácos út, meg egy város, tele akácfavirággal?
Annak ellenére, hogy csak a 18. században telepítették tájainkra ezt a pillangósvirágúak családjába tartozó különlegesen szívós fát (Robinia pseudoacacia), hogy a futóhomokot megkösse, ősi magyar fának tekintjük. Pedig valójában az akácfa Észak-Amerikában őshonos. De a napmelegtől forró puszták magyar népe hamar felismerte jótékony hatásait. Mert ott, ahol másféle fa nem élt meg, dús lombú, édes illatú virágokat hozó, óriási fává terebélyesedett. A virágján kívül minden része mérgező, de csak annyira, hogy távol tartsa a többi növényt pusztító kártevőket. Fája nemcsak kitűnő tüzelő, faragásra, építésre is erős, időtálló. Mint maga az élő fa, amely akár 200-250 évet is megélhet – ha hagyják.
Virágát, amióta ismerik, gyűjtik, szárítják, s télen, forrázatát, gyógyító hatásaiért, szívesen isszák. Izzasztó, köhögéscsillapító. Amikor nyílik, fenséges méhlegelő. Méhek híján, cukorral főzve (ahogyan a gyermekláncfű virágát) mi is készíthetünk belőle szörpöt, mézet.
És ha módunk, lehetőségünk van rá, késő ősszel vágott egyéves hajtásokból készítsünk homokban tárolt dugványokat. Ezeket tavasszal ültessük ki. Élő sövénynek kissé szúrós, de a szélesebb utcák, utak szegélyezésére kiválóan alkalmas. Elviseli az ipari szennyeződéseket éppúgy, mint a mostoha talajt. Ha törődnek vele, gyors növekedésű, árnyat adó lombbal, s tavaszi virágpompájával meghálálja.
