Ilyenkor, szilvaérés idején, szinte mindenkinek, aki elmúlt már negyven, vagy ötven, annak feltámad a szilvalekvár-nosztalgiája. Akár az édesanyja, a nagyanyja, vagy a szomszéd néni főzte egykor, az üstben fortyogó, illatos, sűrű massza, a fakanálra tapadt sötétkék, édes lekvár, a régen elmúlt nyarakat, verőfényes őszöket idézi fel. Ma is főzi, de inkább csak kicsiben, aki hozzátartozói életét szereti megédesíteni, vagy éppen nosztalgiázó kedve van. Mégis – mi kell hozzá? Kérdezi az ember lánya.
Van, aki a legédesebb szilvát, az Ageni (azseni) szilvát ajánlja. Ez a Beszterceihez hasonló, de valamivel karcsúbb, aszalásra és lekvárnak a legkiválóbb. Magvaváló. Héja vékony, könnyen hámló, vernyeges violaszínű, húsa zöldesen sárga, igen édes. Magja aránylag kicsi. (Teleinket jól bírja, fája erőteljes növekedésű, gúla alakú koronát nevelő. A meszes, kissé nyirkos talajt kedveli. Kifejezetten száraz éghajlatú helyre való.)
A külföldön Magyar, idehaza Besztercei szilvának (vagy hosszúszilvának) nevezett fajta máig a legismertebb, legelterjedtebb, lekvárnak, szilvóriumnak való szilvánk. Tojásdad alakú, jókora, sötétkék, hamvas gyümölcse teljesen magvaváló. Húsa sárga, zamatos. (Fája mérsékelt növekedésű, későn fordul termőre, felfelé törő, kúp alakú koronát nevel, a kellően nyirkos, kötött talajokat kedveli.) De van még Besztercei muskotályos szilva és olyan muskotályos szilva, amelynek bazsalikomos az aromája, ezt Bazsalikom szilvának is nevezik. És van Debreceni muskotály, van Penyigei szilva, Duránci szilva, Olasz kékszilva, meg Mirabella. Rendkívül sok a vadon, erdőszéleken, utak mentén termő, és a keresztezett, nemesített, tájjellegű változat. A most felsoroltak a magyarországi szilvafajták. A szlovákiai fajták megoszlása hasonló.
A szilva
Önmagában a szilva (Prunus domestica) a rózsafélék családjába tartozik, egyik alcsaládja valószínűleg a kökény (Prunus spinosa) és a cseresznyeszilva (Prunus cerasifera) kereszteződéséből jött létre. A szakirodalom a sárga, zöld és a piros fajtákat (Mirabella, Ringló) Japánból, míg a kék és a lila fajtákat Európából származtatja. Az előbbieket befőttként, vagy frissen fogyaszthatjuk. A kék, vagy lila szilva is alkalmas friss fogyasztásra, de igazából ezek, lekvárnak, aszalványnak, szilvóriumnak való fajták. Még a félig elvadult, vad, elkorcsosult, „kutyaszemű”, vagy „nemtudomszilva” fajták is igen ízletesek, habár ezek nem, vagy csak részben magvaválók, de csodálatos lekvár főzhető ezekből is.
Egyes szilvafajtákat pár nappal azelőtt kell leszüretelnünk, mielőtt teljesen beérnek, ezután pedig gondoskodnunk kell arról, hogy a termés hűvös, száraz helyen érjen be teljesen. Tudni kell azt is, hogy leginkább a korai szilvafajták estében a szüret több hétig is elhúzódhat, mivel a fán lévő gyümölcsök nem egyszerre érnek be. A később érő fajtáknál többsége nagyjából egyszerre érnek be, így ezeket egyszerre is célszerű leszüretelni.
A szilvalekvár főzése igazán egyszerű. A kimagozott szilvát ép zománcú edényben, esetleg rozsdamentes acélból készültben, lassú tűzön, (egyesek szerint fakanállal kevergetve, mások szerint, sütőben, kevergetés nélkül) igen sokáig (akár 5-12 órán át) kell főzni. Minél sűrűbbé válik, annál magasabb lesz a szőlőcukor tartalma. Úgy mondják, addig kell főzni, amíg megáll benne a fakanál. (Megítélésem szerint elegendő neki a 3-4 óra is, ha jó érett a gyümölcs.) Cserépedénybe, vagy befőttes üvegekbe rakjuk. Csak akkor zárjuk (kötjük) le, amikor a teteje megbőrösödött. Mind a lekvár mind az aszalt szilva kiváló vértisztító, bélműködés-serkentő. Igazi biocsemege.
Közeleg a facsemeték ültetésének időszaka. Akinek nincs szilvafája, még ültethet. (Ha nem is lesz mindjárt „hétszilvafás”.) Legalább kettőre minden családi kertben szükség lenne.
