…Elnézést kérek, de elfelejtettem. Kérem, nézzék el nekem, már betöltöttem a nyolcvanharmadikat. Nem, még nem demencia, nem Alzheimer, csak itt-ott már olyasmi, ami korábban nem volt rám jellemző. Hogy nevek bújnak el, fölcserélődnek dátumok, hogy verssorokból már nem jut eszembe a költemény címe, hogy kedvenc költőimtől már nem tudok kapásból idézni.
És évről-évre elfelejtem, hogy 1991-től – ekkor nyilvánította október elsejét az „Idősek Világnapjává” az ENSZ közgyűlése – van EZ a nap. Ilyenkor az öregek (idősödők, öregedők, vénülők) orra alá dörgölik, hogy egyre magasabb kort ér meg egyre több ember, napjainkban körülbelül 600 millió hatvan év feletti ember él bolygónkon, számuk 2025-re akár meg is kétszereződhet.
Különben sem szeretem a „világnapokat”, mivel a még csak az öregedés felé igyekvő, siető, vagy éppen azt kikerülni vágyó nemzedékek gyorsan megfogalmazzák, csokorba szedik a kötelező jókívánságokat, elmondják a megszokott méltatásukat, mit kéne még tenni és miért, kifejezik tiszteletüket – és általában ezzel le is tudják az adott naphoz fűződő elvárásokat. Mint mondjuk a tiszta ivóvíz világnapján, az erdők világnapján, a biztonságos közlekedés világnapján, …meg mindegyiken, ahányat ez idáig fontosnak vélnek a Föld nagy gondjainak enyhítése érdekében.
Különben is, állítólag az egész október az idősek tiszteletének jegyében telik majd. Nos, én nem panaszkodom, tele a panelház fiatalokkal. Sem arcról, sem névről nem ismerem őket. A közvetlen szomszédjaimat sem. Pedig, ha véletlenül az ajtó elé rakom az összepakolt szemetet, úgy leviszik a kukába, mintha lopnák! Csendben, nesz nélkül. Azt sem tudom, melyiküknek köszönjem.
Hát, szerintem, például, ez a tisztelet.
Egy tudományosan fogalmazni akaró szakember közben – mivel tág tere van hozzá – arról bölcselkedne (ha bölcs lenne), hogy a fiatalok a covid-időszak idején mennyire meggyűlölték az öregeket, merthogy úgy vélték, miattuk kellett annyi korlátozást elviselniük. Nos, én már elég vén vagyok ahhoz, hogy tudálékosan összeállított százalékai és megkérdezett célcsoportjai ellenében más tanulságokat vonjak le a korántsem könnyű, azonban karanténban kínlódva, idősek számára még nehezebb három évről: ekkor derült fény sok, eddig figyelmembe sem vett, vagy tudatosan elhallgatott jelenségre. Méghozzá a nyugdíjas otthonokban uralkodó fenntarthatatlan állapotokra.
Most már – lassan, de biztosan – a bíróság előtt kell feltárniuk (éppen a főváros „jónevű” intézményeiben a visszaéléseket, a bennlakók ellátásának sokféle hiányosságát (az orvosi segítségnyújtás elmaradásától a felfekvések okozta vérmérgezésekig – egészen a tehetetlenné vált idős emberek ingó és ingatlan tulajdonának jogtalan megszerzéséig).
A családoknak éppen a fiatalabb nemzedékei – akik talán a járvány előtt még azt fontolgatták, otthonba adják idős hozzátartozójukat – megtorpantak, s más megoldásokat sürgetnek: például a hazai idősgondozás otthoni, (osztrák, német modell) házi ellátását. Ehhez néhány törvény módosítására, s az idősgondozás állami támogatására lenne szükség.
De gond egy szál se: ahol annyi csip-csup dolog miatt szinte hetente módosítja a törvényeket a parlament, ott ez is végrehajtható!
Tehát – a fiatalabb nemzedékek, ma sokkal inkább átérzik, hogy ők is az időskor felé haladnak. Persze, sokkal többet tehetnek ma, holnap, holnapután, meg egyáltalán – önmagukért, hogy még hosszabb életkorig jussanak el erőteljesen, egészségesen – mint mi, mai öregek és vének. Jó közérzetükhöz az is hozzátartozik majd, hogyan lesznek képesek törődni magányossá vált, vagy egyre gyengébb hozzátartozójukról. És ennek a módja, útja – ma már („hála” a hároméves járvány megpróbáltatásainak) mindannyian láthatjuk – sőt tudatosítanunk kellene, nem az öregotthonok felé mutat, nem szabad, hogy oda vezessen! (csak úgy, zárójelben: vannak exkluzív, fényűző, szanatórium-szintű „otthonok” is. De azokat nem a kisnyugdíjasoknak találták ki.)
Még csak másodika van. A sok, világból beszűrődő fenyegető hírre nem gondolva, a Szép kornak becézett időskor hónapjáról most csak ennyi jutott az eszembe.
H.Mészáros Erzsébet
