Ha az ember már élete utolsó, életvégi szakaszába lépett, s úgy véli, már semmi újat nem tudnak neki mondani, bizony, az alábbi sorokat olvasva megdöbben, álmélkodik, majd számba veszi, vajon mennyi még a hátralévő tennivalója. És vagy elégedetten nyugtázza, megtett minden tőle telhetőt, vagy hozzálát (állapotához, szokásához mérten komótosan, vagy pontosan, energikusan, esetleg mérlegelő tűnődéssel) ahhoz – amit még el kell rendeznie. Hadd emeljem fel, mint a sötétedésben a saját utamat megvilágító lámpást, a vallomásokból, az alábbi tapasztalatot:
„Az életben csak az emberi kapcsolatok igazán lényegesek”
A húsz-harminc évvel ezelőtt, még nem is gondoltuk, hogy mennyire meghosszabbodik az emberi életkor. Nemhogy mi, egyszerű, dolgozó, gyerekeket nevelő, a mindennapok gondjával, a megélhetéssel küszködők, a „jövőkutatóként”, életmód-stratégiák tervezőiként tevékenykedő ún. szakemberek sem igen foglalkoztak a 65-80 év közötti és fölötti életkor családi, érzelmi, egészségügyi és szociális problémáival.
Most Magyarországon egy alapítvány munkatársai az életvégi tervezéssel segítenek ennek az egyre népesebb korosztálynak az anyagi kérdések rendezésében, a lelki terhek kezelésében.
A felmutatott példák leegyszerűsítve is segítenek viszonyítani kinek-kinek az élethelyzetében fölmerülő gondok, kérdések rendezésében, egy-egy megoldás választásával talpon maradni, vagy továbblépni.
Tudnunk kell elengedni
Ferenc tavaly veszítette el a társát 29 együtt töltött év után.
– A feleségem nagyon sok éven át küzdött több, egyenként is súlyos krónikus betegséggel (autoimmun betegség, daganatos betegség és Lyme-kór). Az utolsó két hónapban már folyamatosan elviselhetetlen fájdalmai voltak. Az onkológus kezelőorvos és a hospice-nővér, akik időnként meglátogattak bennünket az otthonunkban, próbálták rábeszélni, hogy fogadjon el fájdalomcsillapítót, de nem tette. Az volt a célja, hogy a hátralévő idejében letegyen minden lelki terhet, és átértékeljen minden kellemetlen emléket, hogy csak a szépet és jót vigye magával a halálon túli világba. Én persze meg akartam menteni, és mindenféle csodaszerrel és gyógyítási ötlettel terheltem. Egy idő után leállított.
Megszorította mindkét kezemet, és könyörgött, hogy ne nehezítsem a dolgát, engedjem már el, mert így nem tud elmenni. Testileg napról napra gyengült, egyre nehezebben tudott beszélni is, de amiket mondott, abból arra következtettem, hogy óriási lelki utazást tett meg, és sikerült, amit eltervezett: teljesen megtisztult lélekkel hagyhatta itt meggyötört testét. Vele voltunk az utolsó lélegzetvételéig. Emberségből és lényeglátásból felejthetetlen példát mutatott nekünk.
Amíg még tudott összefüggően beszélni, elrendezett mindent. Elbúcsúzott a gyerekektől, engem pedig részletesen eligazított, hogy mit tegyek a halála után. Nem lesz temetés, a hamvait szűk családi körben fogjuk elhelyezni, szép természeti környezetben. A helyszínt is megjelölte pontosan, és leírta, kik lehetnek jelen. Azt kérte, ne gyászoljuk, hanem örüljünk vele együtt, hogy ő már jó helyen van, és gyönyörködjünk a természetben úgy, ahogy ő is tenné.
Hála a gondoskodásának, ahogy lelkileg felkészített bennünket a távozására, én is, és a gyerekek is rendben vagyunk. Nem úgy fogjuk fel, hogy elveszítettük őt, hanem úgy, hogy beköltözött a szívünkbe, ahol mindig velünk lehet. A kezelőorvosa nagyon sok eltávozást látott már, de azt mondta, hogy ilyet még nem, és a saját szeretteinek se tudna szebbet kívánni.
Én azt a tanulságot vontam le az egész folyamatból, hogy az életben csak az emberi kapcsolatok igazán lényegesek. Minden mást ezek szolgálatába kell állítani.
Általában a még aktív családtagok, az elfoglalt gyerekek vagy unokák, saját szükségleteik, érdekeik, életvitelük szempontjai szerint gondoskodnak magatehetetlenné vált hozzátartozójukról, amikor gondozókra bízzák, vagy távol saját, megszokott otthonuktól, különböző – szép fantázianevű (Derűs alkony, Védő karok, Családi fészek, stb.) idősellátó intézményekben helyezik el őket. Általában rábeszélés, masszív családi meggyőzés (a tehetetlenné válás kiszolgáltatottsága) íratja alá a beleegyezést, hogy oda mennek, ahová az eddig róluk gondoskodó családtag/ok akarják.
Nem túl sok időnek kell eltelnie, hogy a teherré vált apát, anyát a fáradtságtól más döntést, kiutat már-már nem is kereső, vagy látó hozzátartozó életének hasonló szakaszába jutva szinte ugyanilyen helyzetbe kerülve, felismerje, milyen kegyedtlenül lökte el magától, aki korábban szeretett, sokáig óvott. Ekkor hatalmasodik el benne a szemrehányás, a bűntudat érzése – másképpen kellett volna: de a társadalom, a családok többsége még ma is tanácstalan, s nem képes megoldani, hogyan tudná, hogyan lehetne tiszteletben tartani szeretteink szabad akaratát, hogy mindig a legjobbat tudjuk adni nekik: éppen, mert egykor ők gondoskodtak rólunk, s mert saját lelki nyugalmunk, önbecsülésünk törik össze, ha ezt az utat – az emberhez méltó, szeretettteljes törődést az életük végső szakaszában megvonjuk tőlük.
Ferencék példája, hozzáállása egyelőre nem túl gyakori. Csikós Dórától, a Magyar Hospice Alapítvány Életvégi Tervezés Programjának vezetőjétől megtudtuk, az angolszász országokban sokkal nagyobb hagyománya van annak, hogy akár a haláluk utáni időszakról gondoskodnak az emberek, akár arról döntenek, hogy beköltözzenek-e az idősek otthonába. Számukra ez egyáltalán nem tabutéma.
Az elmúlt évben azért fogadta el a néhány hospice-önkéntes, a kilenc éve működő Életvégi Tervezés Alapítványát, mint a Magyar Hospice Alapítvány önálló programját– mert így megbízhatóan tudnak azokról gondoskodni,. akik igénylik a segítséget, tájékoztatta a sajtót a mentálhigiénés szakember.
” A halál témáját nagyon erős társadalmi tabu övezi. Azt szeretnénk megváltoztatni, hogy egy idős vagy súlyosan beteg ember ne szenvedjen többet, vagy ne haljon meg rosszabb körülmények között, illetve ne nehezítse meg a családja gyászát, csak azért, mert ez a nálunk még szigorúan őrzött és változtatást alig-alig megengedő tabu elbarikádozza őket, és a témáról nem lehet hiteles információkat találni.
Onnan indultunk el, hogy milyen döntésekkel szembesül egy család, ha egy hozzátartozó súlyos beteg vagy olyan idős lesz, hogy már nem képes ellátni magát. Olyan kérdésekre kerestük a válaszokat, hogy mi történik egy családdal a haldoklás idején, a halál utáni időszakban, mi az, ami segít enyhíteni a gyászt, és mi az, ami megnehezíti, valamint hogyan lehet erre felkészülni. Nemcsak azokat a gyakorlati témákat vontuk be, mint a hagyaték rendezése vagy a temetkezés, hanem számos más életvégi döntést is tudatosan feltérképeztünk. Mivel a hospice keretében működünk, ez értelemszerűen hozta magával, hogy egészségügyi kérdésekkel is foglalkozzunk. Ez magába foglalja az ellátási lehetőségek áttekintését, illetve ha már fennáll egy krónikus betegség, aminél előre látható, milyen lesz az életvégi időszak, akkor azzal kapcsolatban sokkal jobban kell tájékozódni, mi vár az emberre – mind a betegre, mind a családtagjaira. Mi az, amit ebből kíván és elfogad, ha az még könnyít az állapotán, és mi az, amit visszautasít. Azt vettem észre, hogy amikor arról beszélgetünk, hogy milyen lenne az élet a halálunk után, kicsit felülemelkedünk, kívül helyezzük magunkat a saját életünkön, az majdnem olyan felszabadító tud lenni, mint egy halálközeli élmény. Segít átértékelni a mindennapokat, hozzá tud járulni a tudatosság növekedéséhez. Még ha valaki végstádiumú rákos betegként érkezik is hozzánk, itt megbeszéljük, átgondolja azokat a dolgokat, amik fontosak a számára, azt elrendezi. Utána le tudja tenni ezt a terhet, így a hátralévő időt sokkal könnyebben éli meg.”
Méltón vagy méltatlanul
A szakember szerint nem életkor kérdése, hogy ki hogyan áll hozzá ehhez a témához. Sokkal többet számít, hogy kinek milyen személyes tapasztalatai voltak, hogy valaki a környezetében, a szerettei közül úgy hunyt el, hogy az megnyugtató volt számára, vagy éppen ellenkezőleg, nagy szenvedéssel, méltatlanul.
Nehéz felmérni, hogy ez a fajta gondolkodás mennyire elterjedt a magyarok körében, és mutat-e valamiféle változó tendenciát, de abból, hogy a végrendelkezések száma növekszik az utóbbi időben, úgy tűnik, egyre többen gondolkodnak felelősen ebben a kérdésben.
2021-ben csaknem 20 százalékkal többen fordultak közjegyzőhöz végrendelet-készítéssel, mint 2020-ban, 2022-ben pedig további 10 százalékos volt a növekedés az előző évhez képest. Ebben nem kizárólag a koronavírus-járvány játszott szerepet, a tendencia valójában hosszabb ideje megfigyelhető: az elmúlt tíz évben több mint kétszeresére nőtt azok aránya, akik közjegyző előtt végrendelkeztek.
Természetes, hogy a halál tabu, mert annyira ismeretlen, főleg az, hogy mi lehet a halál után, hogy nem csoda, ha félünk tőle. Nem is állítjuk azt, hogy a tudatos életvégi tervezéssel minden félelem el fog tűnni, de ez a tevékenység adhat egyfajta megnyugvást, hogy elrendezzük a dolgokat – akár magunkban – javasolta a szakember.
Külön téma, amelyre vissza kell térnünk, az idősgondozás. Ausztriában az otthoni ellátást, gondozást támogatja a biztosítórendszer. A volt szocialista országokban – a magyarországi nyugdíjas otthonok – hasonlóak a szlovákiai intézményekhez. Éppen a Covid időszakában derült ki, mennyire alkalmatlan az egészségügyi ellenőrzés és ellátás, méltatlan a (máig fel sem tárt) komplex, szakszerű gondoskodás, a mostanáig szinte „egy kaptafára” múködő „otthonok” jelentős részében. Kivételt csak az átlagos és kisnyugdíjjal élők számára megfizethetetlen luxus idősellátók képeznek.
Más megoldásokat sürget a kor, a világ fejlettebb országainak példája!
