Telefon 5.
Z. É. talán mindenkinek segítene, ha lenne ereje. De már arra is alig-alig van, hogy fekvőbeteg férjét ellássa. Közös ismerősünket – közeli szomszédja – régebben gyakran látogatta. Róla kérdezem.
„Margitka nagyon tartotta magát, amíg meg nem betegedett. Az övsömör igen legyengítette. Addig egyedül járt bevásárolni a közeli üzletbe a kerekes táskával, találkozni a barátnőivel a parkba, cukrászdába. Megszokta, hogy egyedül él, a négy gyereke, meg az unokái gyakran látogatják. Mindig igyekezett valamit készíteni nekik. De mostanában ez nemigen sikerül. Odaégnek az ételek. A lábas, a tűzhely levakarhatatlan, az egész lakás égésszaggal tele. Néha a gáz is megy, még szerencse, hogy résnyire nyitva a konyhaablak. Először letakarítom a tűzhelyt, vizet engedek a lábasba, hátha feloldódik még a vastag, fekete réteg.
Máskor is leviszem a szemetet, ha ott látom. De most, legutóbb, egy zsáknyi betét várt az erkélyen, persze, szemeteszsákban. Szó nélkül levittem. Egész héten gyűlhetett. Közben volt nála a lánya, meg az unokája is. Hogy miért dugta előlük? Annyira szeretné megőrizni a méltóságát. Aki tehetetlen, az kiszolgáltatott. Nem akarja, hogy lássák az elesettségét. Ő, aki nyugdíjas fejjel még beült az egyetem padjába, s új diplomát szerzett a régi mellé, s olyan lelkesen magyarázta szakkönyvei tartalmát. Most meg vizeletszaga van. A kádba sem tud, nem mer már beállni.
Néhány napja ráesett az erkélyen kifeszített szárítókötelekre. Egy órába is beletelt, amíg ki tudott közülük kecmeregni. Ezt is csak nekem mondta meg. Fél, hogy beteszik valamilyen öregotthonba, egy idegennel közös szobába, ha kiderül, hogy el-elszédül. Hogy elbóbiskol, amíg fő a leves. Annyira megesett rajta a szívem. Lekísértem a boltba. Ez is olyan dolog, hogy akinek bevásárolnak, s hazahozzák neki a felírt élelmiszereket, az nagyon megnyugtató. De szomorú is, hogy már abban sincs választása, melyik joghurtot, kiflit tegye a kosarába. Mit mondjak, egy óra oda, egy óra vissza, meg a lassú botorkálás, tétova keresgélés a kis üzletben. De emberek között lehetett, ahol ismeri a pénztárost, néhány vevő is köszönt neki. Ebből a „kirándulásból” elél a következő hétig. Talán magához tér még. Konokul iparkodik.”
Beköltözik az otthonba
Vasárnap, 22-én Sz. J. telefonált, hogy kellemes ünnepeket kíván. Ezen a számon többé ne keressem. Hétfőn beköltözik az otthonba, ahol lesz egy szobája, az itthoni, legkedvesebb bútorokkal, a távolabbi városban, ahol a legidősebb fia is él. Amikor 19-én beszéltünk, még derűs volt, s azt tervezte, a két ünnep között meghív bennünket, legközelebbi, régi kolléganőit magához a szép, nagy családi házába, ahol a legfiatalabb fia él mellette. Hát ezt mikor intézték el, ki döntött így – kérdeztem. A gyerekek intézték, s én döntöttem – válaszolta fojtott hangon. – Mindent, mindenkit itt hagysz? – Ki az a mindenki? Ti majd eljöttök meglátogatni. A kert az hiányozni fog. De már nincs szükségem csak nyugalomra…”
Egész életük a gyerekek körül forgott. Előteremtettek nekik mindent, hogy jól szituáltan önállósodhassanak. Anyagi javakat, diplomát. Közben távolba szakadt a lánya. Akkortól változott a légkör, az otthoni körülmények, miután özvegyen maradt. Most már nehezen jár. Messzire vitelét nem tartják jó megoldásnak, a két itteni, nagy, sokszobás családi házban pedig gyakorlatilag nem tudják megfelelően ellátni. Ennyi.
(Alsószeli, 1939. május 31.) újságíró, szerkesztő. 1971-től 1984-ig a Nő c. hetilap főszerkesztője. 1984 végén leváltották, mivel a kiadó szerint „letért a marxista platformról és nacionalista megnyilvánulásoknak adott hangot”. 1990-től a Szabad Földműves főszerkesztője, ahová e tisztség betöltésére a lap munkatársai hívták meg. 1990-ben létrehozta a Gazda Kft.-t, amely 1991-től kiadta a Szabad Földműves Újságot, mint napilapot.
